Koncert

Legenda vagyok

Iggy & The Stooges a VOLT-on

  • Greff András
  • 2012. július 14.

Zene

"A történészek a Fun House-zal nyomasztanak, szerintem viszont a Kill Cityn van a lényeg" - szólt a Turbonegro 2007-es verdiktje, egy rokonszenves, népszerűtlen vélemény. Vagyis a rockzene esszenciáját Iggy Pop és James Williamson gitáros 75-ben írt és rögzített, de csak két évvel később, a David Bowie vezényelte berlini ikerszülés, azaz a The Idiot és a Lust For Life után világra vajúdott, kimagasló, ám bizonyos mértékben elfeledett lemezének reményvesztett, kizsebelt, az éjszakában egyedül hagyott rock and rollja rejtené magában a kettes Stooges minimalista protopunkja helyett. Nehéz kérdés. Ráadásul hiányzik a képből a Raw Power, Williamson és az Ig első közös merénylete azokkal a hatalmas riffekkel és eszelős szólókkal, amelyek a szent ereklyék kamrájában béreltek helyet a Stooges harmadik lemezének is.

Raw Power és a Kill City Iggy Pop kalandos életének zűrzavaros éveiben íródott. A Stoogest lerázta magáról a menedzsment, a kiadója rühellte, a közönség lassan elfordult tőle. A jócskán beszívott tagok se nagyon bírták egymást, hiszen Iggy basszusgitárossá fokozta le Ron Ashetont, hogy bevehesse Williamsont, akit aztán pár hónap múlva inkább kirúgott, hogy végül mégiscsak vele ügyködjön a saját dolgain. Kevés zenésznek volt jobb szimata nála, s az Iguana akkor sem tévedett. James Williamson volt a korszak egyik legnagyobb gitárosa, aki úgy csúsztatta egybe a glamet, a bluest és a rock and rollt, mint senki más, és arra is maradt ereje még, hogy a punkot megelőzze. A 70-es évek végén azonban már nem nagyon lelkesítette a káosz, ami szériatartozéknak számított a hiperaktív énekes körüli életben. Az új évtized az ő számára azzal indult, hogy félretette a gitárt - aztán eltelt harminc hosszú év. Ron Asheton korai halála és jelentékeny diplomáciai hízelkedés kellett hozzá, hogy Williamson hatvanévesen a nyugdíjazását kérje a Sonynál, és újra kézbe fogja a gitárt, de most ott van megint a helyén, a Stoogesban - láthattuk hét végén a VOLT-on is, ha tekintetünket elvontuk Iggyről, és a színpad árnyékfoltos jobb oldalára koncentráltunk.


Fotó: MTI

 

Paul Trynka mindentudó Iggy-könyve szerint a 70-es években a vékony, fekete hajú gitáros "sokak szemében Keith Richards gonosz, mániákus ikertestvérének tűnt". A fotók alapján így lehetett valóban, most szombaton azonban már egy decens, hófehér hajú alelnök nyújtotta a fejét a technikusnak, hogy nyakába kanyarintsa napégette Les Paulját - hogy aztán a közönséget határozottan büntetni szándékozó, célzatos kegyetlenséggel kezdjen bele a Raw Power trafóháznyi energiát egybesűrítő minimálriffjébe. Williamson játékának számos csúcspontja közül különösen maradandó volt (a bluesskálákat vadul megerőszakoló szólói mellett), ahogy a Night Theme magányos akkordbontogatásából hirtelen átváltott a Cock In My Pocket züllött rock and rolljába - ezen a rendkívül energikus koncerten ugyanis nemcsak a három Stooges és a Kill City halhatatlan tételei, hanem azok a dalok is elhangzottak, amelyeket egy soha el nem készült Stooges-lemezre írtak még a 70-es évek közepén. A komor Williamson méltó párja a társait dobjai mögül mizantróp ültetvényesként munkára szorító Toby Dammit volt, míg az ironikus kedélyt a földön fetrengő, pöcsét vakarászó, mikrofont dobáló, sáskatáncot lejtő, elektromos vezetékszerű ereivel körbehálózott szikár testét a közönsége közé fúró, a nem szűnő imádattól egyre látványosabban beinduló Iggy mellett a basszgitárjával befröccsözött tesitanárként imbolygó Mike Watt képviselte, Steve Mackay szaxofonos pedig, aki hol a frontember ugatásszerű énekét színezte, hol együtt nyomta a riffeket a gitárossal (például a Your Pretty Face... útszéli glamrockjában), garantálta, hogy a nyugodt erő is megjelenhessen a színpadon. Megkímélve így a nagyszínpad fiatal közönségét attól, hogy keresztülbucskázzon James Williamson titokzatos világának eseményhorizontján, át a fekete térbe, amely a határpontról látva oly lenyűgöző.

VOLT Fesztivál, június 30.


Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.