Lemez - Csokoládé, vanília - Battles: Gloss Drop

  • - minek -
  • 2011. augusztus 11.

Zene

A Battles afféle posztrock/matek rock szupergruppként indult a kétezres évek elején. Ian Williams gitáros a Don Caballero és a Storm & Stress nevű formációkban játszott, gitárnyűvő kollégája, Dave Konopka a Lynx nevű zenekarban kezdte, a dobos John Staniert pedig jól ismerhetik a Helmet-rajongók (valamennyi klasszikus lemezükön ő verte a tamtamot).
A Battles első (utóbb egy CD-n is kiadott) EP-jein már a multiinstrumentalista/énekes Tyondai Braxton is közreműködött, mint ahogy vele vették fel négy évvel ezelőtt a Mirroredot is, amely elhozta számukra a megérdemelt kritikai, mi több, némi közönségsikert is. Naná: négy tehetséges, egymáshoz játékában, észjárásában is passzoló zenész úgy dekonstruálja a rock-, sőt a tánczenei hagyományt, hogy az egészet áthatja egyfajta egészséges irónia (tessék csak meghallgatni a szubkulturális slágerré nemesült Atlast: hipnotikus lüktetés, irgalmatlan gitárgrúvok, plusz Tyondai hangmodulációval hülyére héliumozott mikiegér-vokálja). Tavaly azután Braxton otthagyta a többieket, így hármasban folytatták: hogy nem hiába, arra bizonyság a Gloss Drop, mellyel perfektül illusztrálják, hogyan lehet teljesen gátlástalanul, a lehető legtöbb fricskával és maximális jó kedéllyel zenét készíteni.

A nyitószám, az Africastle afféle lazán felkent, látszólag többször is elkezdődő stílgyak, mely máris teljes fegyverzetben mutatja az új Battlest. A rá következő, a chilei hauzerdalnok Matias Aguayo vokáljával felvett Icecream tán a legzabolátlanabb és legvidámabb számuk, a harsány jókedv ráadásul szellemes előadásmóddal társul. Ehhez képest a Futura látszólag annyira agyas és feszes amennyire csak lehet - szerencsére mindezt oldják és zárójelbe is teszik a gondosan elhelyezett hangszerfutamok és szólók, legyen szó steel drumról vagy slide gitárról. A kettős vagy még többes szerkesztés végig megmarad, s pontosan ez teszi oly élvezetessé és szórakoztatóvá a Gloss Dropot. Mintha csak egy rosszcsont gyerek szétkapná a briliáns ritmikai alapokból és virtuózan adagolt hangokból kirakott puzzle-t, majd némely elemeket máshonnan vett darabkákkal helyettesítené.

A számok többnyire úgy önmagukban, mint egymáshoz rendezve is rendben vannak: a kvázi karibi Inchworm vagy a bolondos rajzfilmzenének tűnő Wall Street például van annyira tartalmas, hogy nagy hirtelen ne hiányoljuk a vokált (még Braxtonét se...). Azután persze abban se lesz hiány: a My Machineshez például Gary Numan szolgáltatja a maga emblematikusan nyávogó hangját. A Sweetie & Shag más szempontból határtörés: a Kazu Makinóval (a Blonde Redhead álomhangú énekesnőjével) rögzített dal kedvesen oldott hangulatú, már majdnem indie popos (de persze annál borultabb) kvázi sláger. Az album dicséretére szóljon, hogy a lendület és az ötletek az utolsó percig kitartanak: a Yamantaka Eye (Boredoms) társaságában felvett karibi-poszt/progrock-dubstep Sundome is csak megerősít minket abban, hogy egy percet sem töltöttünk el hiába a Gloss Drop hallgatása közben - sőt már a repetát is megelőlegezhetjük magunknak.

Warp/Neon Music, 2011

Figyelmébe ajánljuk