lemez - EZ BASIC: HELLO HEAVY

  • Soós Csaba
  • 2010. március 18.

Zene

Nem állítom, hogy általános érvényű jelenségről van szó, de Magyarországon kétségtelenül létezik olyan felfogás, mely szerint ha egy magyar előadó az ügyes, "szolgai" másoláson túl nem ad hozzá valami sajátos(an magyar), egyedi ízt a zenéjéhez, az nem lehet olyan jó és annyira sikeres - főleg ha angol nyelven énekel. Az elmúlt évtizedben azért feltűnt pár zenekar (a Moog, az Amber Smith vagy a Gonzo), amely valamelyest árnyalta ezt a képet, bár nagy áttörésről az ő esetükben sem beszélhettünk.
Nem állítom, hogy általános érvényû jelenségrõl van szó, de Magyarországon kétségtelenül létezik olyan felfogás, mely szerint ha egy magyar elõadó az ügyes, "szolgai" másoláson túl nem ad hozzá valami sajátos(an magyar), egyedi ízt a zenéjéhez, az nem lehet olyan jó és annyira sikeres - fõleg ha angol nyelven énekel. Az elmúlt évtizedben azért feltûnt pár zenekar (a Moog, az Amber Smith vagy a Gonzo), amely valamelyest árnyalta ezt a képet, bár nagy áttörésrõl az õ esetükben sem beszélhettünk. És attól tartok, hogy a hasonló zsánerû (angolszász gitárpopban gyökeredzõ) EZ Basic új lemezére is ez a sors vár.

Pedig aki szimplán csak jó, változatosan hangszerelt popdalokat akar hallani, az a Hello Heavyn biztosan megtalálja a számítását. Még akkor is, ha a May kezdõ gitárriffjérõl a Vampire Weekend, a Motorik Erik zakatolásáról a német krautrock zenekarok, a Pulse visszhangos dobhangzásáról Phil Spector, a Friendset indító vokálokról a Beach Boys, a Going Southról meg David Bowie Heroes címû száma jut az eszébe. Hát istenem, közhely, de a popzene története oda-vissza utalások szerteágazó rendszere - ez ellen érvelni és ágálni 2010-ben teljesen felesleges, fõleg ha ilyen jól mûködõ, azonnal ható dalokról beszélünk. Kár, hogy a jól körülhatárolható, pár száz fõs magyar indie-közösségen kívül alighanem senki nem fogja meghallgatni. Nagy kár, mert indie-rõl itt már régen nincs szó: ez "csak", ahogy már fentebb írtam, egy jó poplemez.

Twelvetones, 2010

****

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.