lemez - HATEBREED: HATEBREED

  • Kovács Bálint
  • 2009. december 3.

Zene

Ha lenne ilyen elismerés, a connecticuti Hatebreed biztosan elnyerné az év legenergikusabb bandája díjat: egyrészt annyi kraft szorult a zenéjébe, hogy azt kevésbé zenei, inkább nehézgépipari szakszavakkal lehetne igazán körülírni, másrészt idén már a második lemezük tapossa a földbe a hardcore/metál híveit. Korábban egy kifejezetten jól sikerült feldolgozáslemezzel, a For The Lionsszal jelentkeztek, hogy az alapvető Slayer- és Sepultura-számok saját képükre formálása mellett néhány gyengédebb dallal már akkor megmutassák: nem is áll tőlük annyira távol a dallamos ének, mint amennyire azt egy keményebb HC zenekarról feltételeznénk.
Ha lenne ilyen elismerés, a connecticuti Hatebreed biztosan elnyerné az év legenergikusabb bandája díjat: egyrészt annyi kraft szorult a zenéjébe, hogy azt kevésbé zenei, inkább nehézgépipari szakszavakkal lehetne igazán körülírni, másrészt idén már a második lemezük tapossa a földbe a hardcore/metál híveit. Korábban egy kifejezetten jól sikerült feldolgozáslemezzel, a For The Lionsszal jelentkeztek, hogy az alapvetõ Slayer- és Sepultura-számok saját képükre formálása mellett néhány gyengédebb dallal már akkor megmutassák: nem is áll tõlük annyira távol a dallamos ének, mint amennyire azt egy keményebb HC zenekarról feltételeznénk.

És hogy ez nem csak egyszeri kilengés volt, azt hivatott demonstrálni a nemes egyszerûséggel Hate-breed névre keresztelt ötödik sorlemez is - vagy legalábbis egy része. Eleinte ugyanis épp azt kapjuk, amit már megszoktunk a Jamey Jasta vezette zenekartól: hol középtempós, hol valamivel gyorsabb, thrash metal ihletésû hardcore-t, a széplelkû zenebarátok számára alighanem kifejezetten rémisztõ üvöltéssel. Aztán ha addig nem is tûnt fel, a No Halos For The Heartless óó-zós stadionrefrénjénél már igazán gyanús kezd lenni, hogy valami változás azért mégiscsak van itt az eddigi lemezekhez képest - és akkor még nem is hallottuk az Every Lasting Scar kis túlzással rádiókompatibilisen dallamos refrénjét vagy a hardcore-mércével mérve egészen andalító, lírai instrumentális számot (Undiminished).

Ami pedig nem változott, az az okos, mûfajához és durvaságához képest összetett zene - halld elsõsorban a basszusszólót a Through The Thornsban, vagy a dallamos verzékkel váltakozó, igazi HC-zúzást a Pollution Of The Soulban. Akinek pedig túlzás ennyi dallamosság egy hardcore-lemezen, az továbbra is vissza-visszatérhet a felülmúlhatatlan, 2003-as The Rise Of Brutalityhez.

E1/Universal, 2009

****

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.