Az emberben jogos gyanút ébresztenek azon formációk, melyeknek már a neve is olyan furcsa, hogy külön kiejtési tanácsadót kell mellékelni hozzá. Ráadásul a !!! esetében mintegy kötelező kör a megoldási javaslatok elővezetése: a zenekar - túlságosan liberálisnak tűnő - értelmezése szerint tetszőleges egy szótagú kifejezés háromszori ismétlése is megteszi, de a kanonikus értelmezés csak azért is a csk-csk-csk (na jó, magyarul legyen: csak-csak-csak) felfejtést kínálja. Pedig amúgy egy kedves, még a kilencvenes évek közepe táján alakult kaliforniai zenekarral van dolgunk, amely tiszteletreméltó kitartással gyakorolta az egymással egy csodás történelmi pillanatban összeérő posztpunk és new wave/diszkó hagyomány egyidejű felelevenítését - aztán hamarosan a trendek is utolérték őket. Mindehhez mondjuk nem társult különösebb szorgalom: 2000-től kezdődően mostanáig mindössze négy albumot bírtak kiadni, s terjedelmi szempontból nézve a legfrissebbel sem erőltették meg magukat, bár a végeredmény legalább jó tömény lett.
A többszöri tagváltáson átesett, alapesetben öttagú (koncertszínpadon oktetté bővülő) zenekar a jól megfontolt eklektika megszállottja. Alapos precizitással hegesztenek össze funkygrúvokat, majdnem klasszikus diszkó-, illetve néha már kifejezetten house-ütemeket, Tyler Pope emblematikus, számtalan más formációba kikölcsönzött basszusgitárjátékát, elektronikus vartyogást és valószínűtlen, néha kifejezetten túlviláginak tűnő gitárhangzást. Mindehhez jön az énekes, Nic Offer elsőre tán jellegtelennek tűnő, de a megfelelő pillanatokban hangsúlyosan megszólaló vokálja. A nyitószám, az élő funk-break AM/FM után a Most Certain Sure-ban már vissza is találnak a hideg, pszichedelikus diszkóhoz - s a későbbiekben is fenntartják az érzékeny, számok közötti, sőt számokon belüli egyensúlyt a forró ritmusok és a "kúlságos" hangszeres és elektronikus körítés között. Azt még megjegyeznénk, hogy számcím-adásban különösen király az amúgy tartalmi gazdagságra nem kifejezetten törekvő !!!. A Jamie, My Intentions Are Bass szinte már jobb, mint maga a kissé félbehagyottnak tűnő (viszont kiváló funkos gitártémával tüntető) szám, az Even Judas Gave Jesus A Kiss viszont hibátlanul valósítja meg forma és tartalom egységét. A záró, überperkusszív The Hammer pedig talán még e táncorientált formáció maximálisan talp alá való számai közül is kiemelkedik úgy rafinériában, mint célratörésben. Kicsit tán még lehetett volna dolgozni az új albumon, de a végső benyomás alapján megérdemlik a piros pontot.
Warp/Neon Music, 2010
