A régi magyar slágerek között bőven van olyan, ami áttetsző, magával húzó dallamával nemhogy alkalmas, de rábűvöl az újrafeldolgozásra - a legszebb példa erre talán a Grencsó Kollektíva pár évvel ezelőtti Rejtély című lemeze. Amikor színészek és színésznők dalestekkel kényeztetik meghatott rajongóikat, ők is többnyire ebből a repertoárból merítenek, amely a két világháború között tenyészett ki, és valamikor a hatvanas évek elején, a hatóságilag távol tartott rockzenére áhítozók őszinte ellenszenvétől övezve rúgta az utolsókat. Eisemann Mihály, Seress Rezső, Horváth Jenő, Fényes Szabolcs - néhány név a szerzők közül.
Esetünkben könnyed keverék műfajról van szó, az alapja az éjszakai életből lényegében eltűnt kávéházi cigányzene, kivonva belőle a magyarnóta-elemet, hozzáadva dzsesszes fordulatokat - kiváló zenészek előadásában (prímás: Farkas Róbert, ex-Romano Drom). A másik pillért pedig az utóbbi tíz (vagy több) évben csúcsra jutott énekesek, frontemberek alkotják, többnyire rockzenészek Lovasi Andrástól és Kiss Tibortól kezdve Rutkai Borin, Ferenczi Györgyön és Németh Jucin át Keleti Andrásig és Kollár-Klemencz Lászlóig. A legprofibbnak Bohumi Dóri hallatszik, de hát ő a dzsessz felől jött, ami persze nem feltétlenül indokolja, hogy a Látod, ez a szerelem című Deák Tamás-opus dallamát eleve egyfajta improvizáltan leegyszerűsítő modorban értelmezze át. A többiek is jól teljesítenek a nem hazai pályán, néha meglepő rejtett tartalékaikat villantva föl. Az első Budapest Bár után persze már nem meglepetés, legfeljebb itt talán jobban kihallatszik, mert élő felvételről van szó, hogy az előadók egyszerűen lubickoltak a feladatban. Boldogan öltötték magukra régi vampok, korhelyek és sármőrök álruháját, örültek, hogy játszhattak, és hatalmas odaadással adták elő a szórakoztatóan bárgyú szövegeket a kockára vágott marhapapáról, Stuxról, aki bősz, mint egy Dumas-regény, és rettentő, mámoros pillanatokról.
EMI, 2009
