Persze a változás viszonylagos, de azért helyenként jól tetten érhető, s nem is csak az itt-ott megvastagodó basszusokban, a botolósabb ritmusokban, a természetes élettérnek és táplálékforrásnak számító hiphopalapokat megbolondító kvázidubstep ritmikák beszűrődésében. A kompozíciók szerkezete, levegőssége, sőt konkrét helye is módosult: mintha egészen mélyről, a háttérből szólnának - az új zenei témák izgalmas introvertáltsága jól harmonizál az énekesnő látszólag törékeny, de azért a kellő pillanatban jól kiereszthető hangjával.
S mit sem érne a sok művészi szigor némi játék nélkül, mert mi másnak vélnénk, amikor a Tempo című, addig megfontoltan sompolygó szám a közepén vált át finom, de azért diszkréten bugyborgós drum and bassbe. Ahogy a legvégén is vár minket az ajándék glitch: az utolsó trekk jó tízperces várakozás (persze áttekerhető, de az csalás!) után bukkan fel, s megéri: kristálytiszta kis minimalista 4/4, mintegy mutatván, hogy ki is van a házban. (DDK, 2011) és fél
Occam: My Rorschach Lázár Tibort a Zagar és a Bootsie Quartet dobosaként ismerhette meg a zeneszerető hazai publikum - most megjelent lemeze pedig ékesen bizonyítja, hogy ambíciója és tehetsége ennél is többre jogosítja. A My Rorschach ritka igényesen öszszerakott, érdekes zenei momentumokban gazdag, szerethető és sokszor meghallgatható albummá sikeredett. Igaz, felhasználhatóságának némelyest korlátot szabnak az önként is vállalt műfaji határok: ez a fajta kicsit ambientes, kicsit dzsesszes, hol dubos, hol glitches, a minimalista elektronikából és a jó kis triphophagyományból egyaránt építkező, sokszor downtempónak csúfolt zene igényel egyfajta meditatív állapotot - vagy afféle zenés tapétaként szépen elborong a háttérben.
Pedig ezúttal van mire odafigyelni - ha valakit nem kötnének le önmagukban a zenei ötletek, a gondosan felpakolt géphangok, puttyogások, néha kifejezetten izgalmasan megírt ritmusok és az élő hangszerek által biztosított, hol hűvösebb, hol felforrósodó harmóniák összjátéka, akadnak itt egyéb csemegék is. Itt van mindjárt a Neóból ismerős Hódosi Enikő (a számok felében felcsendülő) vokálja, mely tökéletesen passzol e produkcióba, s egyben alkalmat kínál arra is, hogy jó néhány szerzemény dallá nemesüljön. Már a nyitószám, az Invocation is az ő hangja, a zongorafutamok és a minimalista elektronika hármas egységének diadalát zengi - a maga eszközszegénységében is ritka finoman megszólaló Passage, vagy a kicsit azért harsányabb és csuklósbusz-szerkezetű I Was a Dervish pedig már-már slágergyanús. Említsük meg, hogy a My Rorschach nem lenne teljes a hosszasan sorolható zenész közreműködők (néha társszerzők!) nélkül, akik közül a billentyűs Milosevits Mirkó, a gitáros Kovács Bálint, a harsonás Kiss Zoltán vagy a trombitás Kiss Árpád feltétlenül említést érdemel.
A My Rorschach van annyira jó lemez, hogy majdnem végig fenntartsa a befogadó figyelmét - az ilyen, egyenletesen magas színvonalú zeneanyag méltó volna külföldi kiadásra, forgalmazásra is. (Pimodan, 2011) és fél
Faul: vanakilassansiet Az elektronikus zenekészítéssel autodidaktaként ismerkedő Faul Péter bemutatkozó albuma (mely egyben a Vranik Krisztián és Menyhárt Leó bábáskodásával létrejött Anker Records első kiadványa) első hallásra, pláne a borultabb elektronikus zenéktől idegenkedő publikum számára nem könnyű hallgatnivaló, pedig megéri a türelmet és a figyelmet. Ha túléltük a felütés szándékoltan idegesítő kíméletlenségét, a továbbiakban azt kapjuk, ami az elmúlt egy-két évtizedben immár nemes hagyománnyá szervesült az alkalmanként intelligens tánczenének (IDM) becézett irányzaton belül. Gondosan felépített, megkonstruált géphangokat, egymásba fogaskerékszerűen simuló kattogásokat - amelyek mégis alig rejtett melódiákat, dallamfoszlányokat rejtenek magukban, ölelnek körbe, hagynak bontakozni és ellenpontoznak. Az irány világosan látszik, a produkció már bemutatkozásként is ígéretes, ráadásul, némileg cáfolva is az előbb leírtakat, idővel afféle kellemes utazássá válik, különös tekintettel a jeles elődökre tett, tán akaratlan hatástörténeti utalásokra. A magunk részéről további folytatásra ösztönöznénk Fault - és sok-sok hallgatót kívánnánk e helyenként lelket simogató gépzenének, mely néha tán az alkotói szándékot is meghazudtolóan bájos tud lenni. (DDK/Anker, 2011) alá
