lemez - SLASH: SLASH

  • G. A.
  • 2010. április 29.

Zene

Noha a korábbi két szólólemezére (It's Five O'Clock Somewhere, Aint Life Grand) és a Velvet Revolverekre (Contraband, Libertad) is írt egy-két kétségbevonhatatlanul erõteljes számot, a világ nyilvánvalóan azért figyeli még ma is a kelleténél sokkal kíváncsibban az oly jellegzetes megjelenésû, immár negyvennégy éves gitáros ténykedését, mert húsz évvel ezelõtt a GNR-ben pengetett, a zenekarban, aminek idõ elõtti széthullásán számos egykori rajongó (és hát rajongó volt hajdanán a fél bolygó) még most sem képes túltenni magát. Ahol a közvélekedéssel ellentétben nem õ volt a legtehetségesebb szerzõ: Slashnek még saját bevallása szerint is nagy szüksége volt Izzy Stradlinre és Axl Rose-ra, hogy megszûrjék és áramvonalasítsák irigyelni valóan laza csuklóval kicsavart sziporkáit.

Friss lemezén nem áll mellette egyetlen ilyen megbízható dalköltõ sem, mellécsapódott viszont egy focicsapatnyi közepesen (M. Shadows, Andrew Stockdale), illetve nagyon (Ozzy, Ian Astbury, Fergie, Lemmy) híres énekes. Meglepetések nélküli, bár legalább makulátlanul professzionális teljesítményt nyújt mindegyik - Slash versenyeredményérõl azonban ennyi sem állítható. ' ugyanis ezúttal még Lemmynek is képes volt jóságos, a magyar kereskedelmi rádiók reggeli daldobozába is kényelmesen belerejthetõ, azaz karc- és élnélkülire fényezett tucatdalt írni, és ez a Doctor Alibi (a két valóban ízes retró, a By The Sword és a Starlight mellett) még a lemez elfogadható számai közé tartozik. A többi csak gitározós liftzene.

Roadrunner, 2010

** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.