lemez - THE ROOTS: HOW I GOT OVER

  • - tardos -
  • 2010. augusztus 5.

Zene

Valódi súlya sosem volt a Rootsnak. Stílusában ott volt a funk, a soul, az r 'n' b, a hiphop - de egyik terepet sem taposta ki magának, mindet csak középszinten gyakorolja.

A kilencvenes években azonban még újdonságnak, kellemes kis dzsessz-hop zenekarnak számított, a kétezres évekre pedig sötét, enyhén politizáló popzenekarrá vált, továbbra is nagy hangsúlyt fektetve az élõ zenészekre, akik a két alapító tag (MC Black Thought és a dobos, Questlove) kivételével szinte évrõl évre cserélõdtek.

Most se üzenet, se színvonal, se politizálás vagy jó értelemben vett sötétség. Black Thought azt állítja, igyekeztek felszabadultabb és nyugodtabb lemezt összerakni, most, hogy végre vége a Bush-érának, és Obama lett az elnök. Ámde, hoppá, kiderült, hogy nem megy nekik a pozitív. Nagyon szerelmes számok vannak, meg vendégként egy inkább lúzer, mint férfias John Legend (akivel szeptemberben közös album is jön), és akad nyafogós rap is Haitirõl (Dear God). Ne már! Be kell látni, igenis kellett a republikánus monszter ahhoz, hogy kreatívra szívják magukat, és hogy legalább egy rendes poplemezt le tudjanak gyártani. Nem Isten hozta Obamát, úgyhogy nem kellene gospelkórussal indítani a lemezt, és az is érthetetlen, hogy ha háttérzenészekként eddig nagyszerûen beváltak (például Jay-Z mögött), akkor most hogy lehet, hogy alig tudnak egy-két értelmes akkordot kicsikarni a szintibõl és az elektromos gitárból. Lehet, hogy a demokratikus új hullám szele váltott ki náluk krónikus végtagzsibbadást. Persze akár el is nézhetjük nekik a rémes ballépést. Feketelistára tesszük ezt a mûvet, majd megyünk tovább. Talán egy új kormány alatt ismét lesz értelme a Rootsnak. Pedig ha nem lett volna olyan erõs a mámor, kis gondolkodással akár egy szórakoztató Bush-búcsúztató lemezzel is le lehetett volna zárniuk a politizáló sorozatot Bye-bye Redneck, Re(tard)publicans vagy AmBush címmel.

Def Jam, 2010

*

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.