Kézirat, ahogyan azt a híres orosz író rojtosra idézett téziséből tudhatjuk, márpedig sosem ég el, de az is legalább ilyen határozottan állítható, hogy nincs a földön olyan hangfelvétel, ami öröklétig elkerülhetné a nyilvánosságot. Lehet, hogy csak közel negyven év múltán és immár szólólemezként (Brian Wilson: Smile, ami eredetileg a Beach Boys 1967-es sorlemeze lett volna), vagy dalonként csepegtetve, ha csak apránként képes a zenekar visszavásárolni saját szerzeményeit a gonosz lemezkiadótól (Vain: All Those Strangers), de a stúdióban rögzített zeneszámok előbb-utóbb eljutnak a hallgatósághoz. Axl Rose esetében ugyan alighanem bárki el tudta volna képzelni, hogy az eszement vörös dalnok az utolsó pillanatban megpróbálja majd megsemmisíteni (és az ő tébolyult szempontjából így voltaképp kiteljesíteni) tizenhárom év idegeket (producerekét, zenészekét, menedzserekét) felőrlő munkáját, de mivel a Geffen a hosszú évek során, írd és mondd, tizenhárommillió dollárt invesztált a projektbe, biztosak lehettünk abban, hogy az érthetően a pénzük után loholó befektetőknek köszönhetően egyszer úgyis megjelenik majd a Chinese Democracy (nota bene, a lemez címe már tíz évvel ezelőtt is tudható volt).
2005 tavaszán Jeff Leeds kiváló cikkben követte végig a New York Times oldalain, hogy miként sikerült ezt a brutális összeget Rose-nak eltapsolnia: a hosszú hónapokra kibérelt méregdrága stúdiókban a jeles művészt hetente egyszer-kétszer lehetett csupán látni, és a végül nagy nehezen, számos költséges producer aktív segítségével és természetesen rengeteg verzióban rögzített kábé ötven dal (a most megjelent albumra ezek közül tizennégy került) részleteit folyton újra kellett rögzíteni, ha Rose lecserélte valamelyik zenészét - azaz a Chinese Democracy olyan lemez, amit nem egyszer, hanem legalább kétszer-háromszor vettek fel a tizenhárom év során. A hangzás a beteges perfekcionizmusnak köszönhetően egyfelől kirívóan professzionális (az analóg hangszerek, az effektzörejek és a rengeteg vokál olyan tömören simul egybe, ahogyan azt kizárólag nagyon-nagyon drága eszközökkel lehet elérni), másfelől kínosan steril: szinte látni a hallgatása közben, ahogy a keverőpultnál fehér gumikesztyűben serénykednek az előtte alaposan bemosakodott derék hangmérnöklegények.
Mivel az eredeti GNR négy dalszerzőjéből erre a lemezre már csupán egy maradt a csapatban, aligha meglepő, hogy a lemezen nyoma sincs a stonesos (ezért Izzy Stradlin felelt a régi időkben), az aerosmithes és a metálos (ezekért Slash), illetve az arrogánsan punkos (Duff McKagan) összetevőknek, ám mégsem mondható, hogy a CD-nek semmi köze sincs a klasszikus Guns-lemezekhez: a Street Of Dreams, a There Was A Time vagy az I. R. S. (mindhárom remek dal) nem túl távoli rokona annak a grandiózus hard rocknak, azoknak a mértéket nem ismerő, zongorára épülő, teátrális számoknak, amelyeket Rose írt egykor az 1991-es Use Your Illusion két lemezére (November Rain, Breakdown, Estranged). Ezeket leszámítva viszont, ha el akarjuk kerülni a téves elvárások okozta csalódást, a Chinese Democracyt valóban inkább szólólemezként érdemes hallgatni. Illetve a kérdés persze nyilvánvalóan az, hogy vajon érdemes-e.
A lemez meggyőzően indul, a címadó szám fenyegető direktsége után két olyan dal következik, amelyek azonnal eszünkbe juttatják, mitől is lehetett Axl Rose 1987 és 1993 között a glóbusz legnagyobb rocksztárja: a lendületesen zúzós Shackler's Revenge-ben olyan ellenállhatatlan, szellemesen felépített refrént énekel, ami azonnal rögzül a fejbe, a rá következő, kimértebb és érzelemdúsabb Betterben pedig már a verzéknél összejön neki egy ilyen minőségű énekdallam - utóbbi a lemez legjobb száma lehetett volna, ha nem hallatszódna az egyáltalán nem organikus átvezetéseknél, hogy vért izzadva kirakósozták össze a különböző alkalmakkor rögzített, egymáshoz nem feltétlenül illeszkedő hangtörmelékekből; ha emlékeznek, az 1999-ben mintegy korai előzetesként egy filmzenelemezen megjelentetett Oh My Godnak is ez a rosszízű csináltság volt a legnagyobb negatívuma, de a most megjelent lemezen (ezt az egy szem Bettert leszámítva) már sikerült tökéletesen észrevehetetlenné kozmetikázni a varratok helyét. A Chinese Democracy legfőbb problémája, hogy rákerült négy hallhatóan magasan szárnyalónak szánt, valójában rémesen dagályos, nehezen végigbírható tétel (Madagascar, This I Love, If The World, Sorry), és itt-ott a roppant technikás, de elég öntetszelgő gitárszólókból (Ron "Bumblefoot" Thal, Robin Finck és Buckethead művei) is visszavehettek volna - ám ez a lemez mindezzel együtt is egy szórakoztató és meglepően kevéssé anakronisztikus hard rock album. Ráadásul, noha a klasszikus (itt-ott queenszerűen teátrális) melódiák ütköztetése a korszerűbbre vett rockzenével többször is eszünkbe juttathatja Nikki Sixx, a Sunset Strip másik legendája tavalyi lemezét (Sixx: A. M.: The Heroin Diaries), összességében kimondottan eredeti zenét hallhatunk. Jót és eredetit. Ki gondolta volna?
Geffen/Universal, 2008
