Lemez: Párhuzamos, ha csattan (Marilyn Manson: Holy Wood; Nine Inch Nails: Things Falling Apart)

Brian Warner a kilencvenes évek elején, egy zenemagazinnak interjúzván, találkozik először Trent Reznorral, a Nine Inch Nails - akkor már az "új" rockzene fenegyerekeként ünnepelt - vezérével. Összefutnak aztán még mindenféle koncerteken, mígnem egyszer Warner azzal indítja a csevelyt, hogy neki is van ám zenekara, az a neve, hogy Marilyn Manson. Warner ezen a néven szerepel a csapat énekeseként, és amint a zenekar körül kábé minden, az is az ő leleménye, hogy a tagok keresztneve egy emlékezetes nőalak, vezetékneve pedig egy hírhedt sorozatgyilkos neve legyen (lásd még Twiggy Ramirez vagy Madonna Wayne Gacy). Reznor kap egy demót, ami annyira bejön neki, hogy mihelyt saját kiadója, a Nothing Records beindul, rögvest szerződteti őket, sőt produceri segédletével készül el az 1994-es debütáló album, a Portrait Of An American Family. Rajta klasszikus rockzenéből merítő alapok és modern szempleres ügyködések párzásából születő sajátos, ha úgy tetszik, pikáns gitárzene. Ám ez hagyján. A rendhagyó megjelenésű MM ugyanis elsősorban kaotikusan intenzív, destruktív koncertjei révén híresedik el: e tárgykörben számtalan bizarr történet ismeretes a szerencsétlen dobos felgyújtásától az NIN gitárosával, Robin Finckkel lefolytatott nyílt színi orális szexen át addig az esetig, mikor is Manson csak a koncert közepén ébred rá, hogy orrából kikandikál a speed felszippantásához göngyölt papírdarab. A színpadi műsor meg a tabukkal játszó dalok/szövegek miatt tiszta erőből támadják őket az ilyen-olyan vallási csoportosulások, ifjúságvédelmi brigádok és így tovább, egészen Al Gore-ig. ´95-ben jön a nagy kereskedelmi áttörés a Eurythmics-féle Sweet Dreams kifacsart verziójával (a Smell Like Children minialbumról), ezután egy évre bezárkóznak Reznor New Orleans-i stúdiójába, hogy ott egy borzasztóan kibukott, nagyobbrészt elektronikus lemezt készítsenek, az Antichrist Superstart. Trent Reznor a dalok javának társszerzője, több helyütt gitározik is. A stúdiózás végére jól megutálják egymást. Manson szerint Trent lenyúlta előle a David Lynch-féle Lost Highway projektet.

Bárhogyan is, az 1998-ban előbukkanó Mechanical Animals homlokegyenest mást, egy masszív Bowie-"idézgetésekkel" teletűzdelt neo-glamrock produkciót mutat, még Manson is "átalakul" - bizonyára Ziggy Stardust nyomán - egy Omega névre hallgató, bizonytalan nemű figurává. A szerepjáték ugyan nem egészen érdektelen, csak erősen inog tőle a hitelesség, gyorsan ejtik is a dolgot, vissza az alapokhoz, skandálják, s ezzel máris a jelenben vagyunk.

Az új lemez megfeszített Mansont ábrázoló, mérsékelten ízléstelen borítóját látva ugyan kétkedéssel fogtam neki a Holy Woodnak, amely viszont, meglepő vagy sem, nagyon rendben van. Legfőképp, mert eltűnt az a vonás, amellyel eddig rendre bosszantottak: a dalok vészesen ingadozó színvonala. A vérbő gitárosokra, húsos groove-okra épülő vehemens indusztriális-rock slágerek igen ütősek, ám ezeknél is jobbak a lemez másik felét kitevő akusztikus gitárokkal, zongorával dúsított lassú, keserű tételek. Perfektül simulnak a barátságtalanabb téli esték alá.

H

A Marilyn Manson dolgait általában érdeklődve figyelgetem, a Nine Inch Nailsnek viszont kimondott szurkolója volnék, különösen, mióta tavaly télen volt szerencsém Bécsben koncerten is meglesni a csapatot, amely a Libro terében egy minden előzetes várakozást felülmúló előadással fektetett ki, a jelen lévő néhány ezer szerencsés flótással egyetemben. Ellenben a remixlemezeikért, amelyek sorába a Fixed és a Further Down the Spiral után ez az új korong harmadikként illeszkedik, sosem voltam oda. Nem hallottam ki belőlük, hogy ugyan miféle pluszt is tesznek hozzá az alaplemezeken lévő, hozzáfűznivalót nem nagyon igénylő dalokhoz. Ezen a mostani eresztésen tizenegy dal búvik meg, a zenekar internetes oldalán (www.non.com) hallható még néhány lemaradt változat, sőt lehetőséget nyújtanak a kedves látogatónak, hogy maga buherálhassa meg a The Big Comedownt. Az 1999-es dupla lemez, a The Fragile bizonyos tételeit a zenekar tagjai és a körülöttük gyakorta sertepertélő programozó szakemberek által átértelmező Things Falling Apart gerincét a Starfuckers Inc. három mixe jelenti. Ez a nóta, amelynek sorai eredetileg Mansonnek szóltak, amiért az dehonesztáló passzusokat kanyarított Reznorról a The Long Hard Road Out Of Hell című, megjegyzem, kimondottan szórakoztató könyvébe; a dal klipjében aztán a két főkolompos már békés egyetértésben vegzálja a vérbeli starfuckert, Courtney Love-ot alakító statisztát.

A számok java része már-már a felismerhetetlenségig roncsolt torzó, szabálytalan hangkollázs: itt-ott valóban érdekes kísérletek, csak nem azok a muzsikák, amelyekért én lelkesedni bírnék. Két dalt kiragadok azért: a kiváló Gary Numan-feldolgozás (Metal) meg a turnégitáros Danny Lohner által készített hangulatos Where Is Everybody?-verzió valódi telitalálat - ezzel együtt, ha szívből kell Nine Inch Nailst ajánlanom, továbbra is a tavalyi, nagyszerű The Fragile-nál maradnék.

Greff András

Mindkét lemez: Interscope/Universal, 2000