Három éve, a Machine Head legutóbbi magyar koncertje után ezeken a hasábokon az évtized egyik legnagyobb élményéről írtunk, és ez továbbra is helytálló, azzal a kiegészítéssel, hogy a huszonegy éves amerikai zenekar első önálló magyar nagykoncertjének is helyet kell szorítani a listán. A Machine Head most is, még mindig nagyon egyben van: nemcsak zeneileg vannak a csúcson – bár az új lemeznél már nagyon rezeg a léc, innen már csak egy mozdulat végleg belefeledkezni az öntetszelgésbe –, de a koncertjeiket is olyan elánnal és szakmai tudással csinálják végig, hogy ennek a gigantikus hosszúságú, előzenekar nélküli, huszonkét számos, bő két és fél órás mutatványnak sem volt egyetlen perce sem, amibe bele lehetett volna kötni. Még a hangzás is tökéletes volt, annyira, hogy egy-egy mestermű közben, mint mondjuk a Halo, az embernek ritmusra rezonált a teste, Dave McClain tűpontos dobtémáitól meg még a hazaúton is dübörgött a rekeszizom. A zsigeri hatás, a majdnem teljes best of-program – a The More Things Change-ről hiányzott csak még pár dal, a nu metalos időszak legjobb, élőben hatalmasat csattanó számai mellől pedig kilógott a menthetetlen
Crashing Around You –, a fáradhatatlanul pontos és magukat láthatóan remekül érző zenészek, a mesterien, szinte színházi hatásmechanizmussal használt fénytechnika mellett a mindent átható lelkesedés volt az, ami miatt nemegyszer szó szerint hipnotikus hatása volt a zenének. Robb Flynn olyan szavakkal, olyan stílusban kommunikál a közönséggel, hogy tényleg elhisszük: egy mondata sem kamu, amikor Budapestet, Téglás Zolit vagy a közönséget dicséri. Így aztán, ahogyan például az akusztikus felvezetés után elkezdték felépíteni a This Is the End verzéit, vagy ahogy az új lemez amúgy nem is különösebben erős dala, az In Comes the Flood kibontakozott, és még tucatnyi hasonló pillanatra most kivételesen tényleg nem túlzás a lélegzetelállító szót használni.
Barba Negra Track, szeptember 18.
