„A Hatebreed jobb, de a Mayhem undorítóbb” – állított fel vitatható rangsort a Rockmaraton fesztivál csütörtöki főzenekarai között az utóbbi koncertjére várva egy megfontolt rajongó. Igaz, ami igaz: más zenekaroknál akkor hangzik fel először a vastaps, ha az intró után a deszkákra lép a frontember, a Mayhem esetében viszont akkor, amikor a technikusok behozzák a színpadra az égő dárdákra tűzött, óriási húscafatokat, és leteszik a csontokkal, koponyákkal és acélszögekkel kivert blaszfém szószék mellé. A norvég zenekar koncertjeire talán mindenki másnál jellemzőbb a performanszjelleg, pláne, mióta visszatért a zenekar (és az extrém metal műfaj) alaplemezét is feléneklő Csihar Attila. De a teatralitásnak megvan az a hátulütője is, hogy az ember egyre többet vár. Többet, mint az okkult zombipapnak öltözött, az egész koncert alatt egy koponyával, akasztókötéllel és villámszerű fémszimbólummal hadonászó, a megszokottnál kevésbé lelkesnek tűnő énekes hamar redundánssá váló show-ját.
Ami persze mit sem von le annak az értékéből, hogy megdöbbentően tiszta hangzás mellett – ami nemcsak a fesztiválok és a műfaj rizikós kettőse miatt, hanem a korábban fellépő Dark Funeral kásája után is becsülendő kincs – Necrobutcherék tűpontosan játszottak: még a Freezing Moon is messze a lemezminőség fölött szólalt meg, harminc év után sem hagyva kétséget afelől, hogy miért is van a Mayhemnek magasabb polcon a helye, mint a pályatársaknak. Ahogyan Csihar is úgy váltott az adott korszakhoz igazodva black metalos károgás, deathes mélység és a csak őrá jellemző, egyedi hangszínek között, mintha legalább három énekes állt volna a csontszentély mögött. És bár közhely, hogy nincs koncert, amellyel mindenki elégedett lehetne, azért a két utolsó lemez mellőzése elkeserítő döntés volt, amit csak az múlhatott felül, hogy szűk egy óra után a banda hirtelen távozott a színpadról, mindenféle ráadás és búcsú nélkül.
Rockmaraton, Dunaújváros, július 16.
