Sziget, 2012

Mellettünk a szőke nő – a Saint Etienne és a Placebo a Szigeten

Zene

Bármi volt is a szervezők gonosz szándéka azzal, hogy a poptörténet egyik legelbűvölőbb és -szeretnivalóbb jelenségét lehetetlen időpontban (a dEUS és a Hurts koncertjeivel is ütközésben) lehetetlen helyre (az egész más célokra tartogatott, rosszul hangosított, e célra pedig túlméretezett Arénába) rakja, jelentjük: az ármány nem működött, s nem tört meg a varázs. Mert lehet, hogy tíz perccel koncertkezdet előtt nagyjából öten lézengünk a sátorban, de amint besomfordálnak Stanley és Wiggs zenekovácsok, és belibben a színpadra maga a csak nehezen fokozható jelzőkkel illethető Sarah Cracknell, már lelkes (hogy azt ne mondjuk: némi áhítattal és sok nosztalgiával feltöltött) kis csapat lesi minden mozdulatát, s várja mohón a bizsergető melódiákat. És elég feljátszaniuk a Like a Motorway csalogató, gépkocsizó grúvjait, már bizseregni kezd a láb. Bob Stanley és Pete Wiggs mint afféle arctalan háttéremberek szerényen a háttérbe húzódva, fülessel a fejükön, a vasak mögül tolják végig a koncertet – de a show-t természetesen Sarah Cracknell viszi. Flitteres ruhában, tollboával: továbbra is az a csodálatos, finoman fátyolos hanggal megáldott vokalista, távolról törékenynek ható nő és elbűvölő személyiség, aki volt: magára vonja a tekintetet és egy pillanat alatt megteremti a szükséges, éltető elektromosságot színpad és a publikum között.


Fotó: Galló Rita

Egy szavunk nem lehet a műsorra: sorra csendülnek fel a klasszikus számok, mint a Who Do You Think You Are (ezt a szám eredeti vokalistájával, a koncerten végig háttérvokálozó és egzotikus hangszereket megszólaltató Debsey Wykesszal duettben adja elő), a Spring, a You’re In a Bad Way, az A Good Thing, az Only the Love Can Break Your Heart (ami eredetileg szintén nem Sarah száma volt…), no meg a fő koncertblokkot záró Nothing Can Stop Us Now. Csupa-csupa légies könnyedségű, elegánsan melankolikus vagy éppen szolidan eksztatikus, igazi easy listening ízű, már születésükkor is klasszikus popdal – általában erősen odatett diszkó-, dub- vagy house-alapokkal, maximális táncolhatósági faktorral felszerelve. És el kell ismerni: a májusban kijött új lemez, a Word And Music By Saint Etienne számai (a koncertprogram szűk harmada) is méltók a nemesen patinás életműhöz – lám, nemcsak előadói, de szerzői, lemezkészítői mivoltukban is a topon vannak.

A koncert szörnyű hangzását előbb az emlékezetből előhívott dallamok kompenzálják, de a vége felé már kicsit kevésbé tompán puffannak a hangok, s mikor a gátlástalanul, szinte vásárian diszkós He’s On The Phone-t követően elköszönnek, már meg van csinálva az esténk, sőt annál kicsit több is. (- minek -)

 

 

 

Az idei Sziget Fesztiválon még a megszokottnál is több a visszatérő vendég, az élen a hetedik magyarországi koncertjét adó Placebóval, és az elmúlt évtizedek fejleményeit ismerve ez a hetes gyanúsan magas szám, bár Depeche Mode ország lakosainak koncertre járási szokásait tekintve talán mégsem. Ha már ennyiszer láthattuk őket, akkor azt is megtapasztalhattuk, hogy a világ legnazálisabb énekhangjával rendelkező Brian Molko és társai hogyan unják meg a bizniszt: amíg a 2001-es és 2003-as bulik még egy lelkes, lendületes együttest prezentáltak, addig a későbbi fellépéseiken már unott, kelletlenül dolgozó, megfáradt irodai alkalmazottakhoz hasonlítható zenészeket láthattunk. A másfél órás játékidőt korábban nem egyszer direkt elcsaló rocksztárok becsületére legyen mondva, hogy ezúttal már fél 10-kor a Nagyszínpadon álltak, és ott is maradtak nagyjából 11-ig. A hangzás is rendben volt, a hozzáállással sem volt gond, sőt néha kifejezetten élvezni látszottak azt, hogy tízezrek előtt játszanak rockslágereket.

 


Fotó: Galló Rita

Noha a legutóbbi album, a Battle For The Sun már jó három éve megjelent, még mindig egy kicsit úgy tűnt, mintha a Placebo ezt a lemezt promotálná, ugyanis öt számot adtak elő róla, akárcsak az eggyel azelőtti Medsről. Az őket naggyá tevő korábbi albumokat viszont eléggé hanyagolták, a Without You I’m Nothingról például egyetlen szám csendült csak fel (naná, hogy nem a Pure Morning); megkaptuk továbbá a már menetrendszerűnek tekinthető Kate Bush-feldolgozást, a ráadásblokkba pedig még egy friss szám is belefért a jövőre esedékes új lemezről – nem is volt rossz, csak épp olyannak tűnt, mintha a Black-Eyedot és a Special Needst gyúrták volna össze. A záró Infra-Redet követően aztán meghajolt a három plusz három zenész (köztük a látványelemnek sem utolsó hegedűs-szintis csaj), s ekkor talán nem egy néző fejében hangzott el olyan kántálás, mint a diadalmas általános iskolai focimeccsek szurkolótáborainál („Érik a nyolcadik! Érik a nyolcadik!”), és egyáltalán nem kizárt, hogy inkább előbb, mint utóbb megint látjuk őket. Mondjuk a 2014-es VOLT Fesztiválon. (Nagy István)

Figyelmébe ajánljuk

Balatonföldvári „idill”: íme az ország egyetlen strandkikötője

  • narancs.hu

Dagonya, vagy a legtisztább balatoni homok? Ökokatasztrófa, vagy gyönyörűség? Elkészült a vitorláskikötő Balatonföldvár Nyugati strandján; július, vagy ha úgy tetszik, a balatoni főszezon első hétvégéjén néztük meg, valóban ellentétes-e a „józan ésszel”, hogy strand és kikötő ugyanazon a területen létezzen.

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”