Egyszerre laza és lényegre törő lemez, pont, mint a címe. Borbély Mihály kvartettje régóta kialakította saját nyelvét, nem véletlenül nevezik magyarul ezt a felállást Borbély Műhelynek. Sokáig Szabó Dániel volt a billentyűs, az ő angyalvárosi tartózkodása miatt Tálas Áron vette át a szólamot. Itt lehetne egy kitérőt tenni a fantasztikus akkordhangszeresekről, akik Borbély mellett naggyá lettek, Lukács Miklós cimbalomművésszel kezdve, de most koncentráljunk erre a lemezre.
A csapat a Magyar rapszódia című előző CD (az is jelentős, sikeres anyag volt) után viszonylag hamar vonult stúdióba saját szerzeményekkel. Borbély a jazzben szaxofonos, viszont a műfajon belül inkább multi-instrumentalistának hívják az ilyet: ezen a korongon hét különböző fúvóson hallható, a Bujdosóban altszaxofonon elképesztő, ilyen tempóban mások nem bujdosni, hanem futni szoktak, nyolcszázat Európa-bajnokságon. Jó, elismerem, ez a bujdosó cikcakkban halad. Horváth Balázzsal (bőgő) és Baló Istvánnal (dob) akkora hajtány van a zenekarban, hogy nincs lazsálás, nem mintha erre hajlamos volna bárki. A tárogató és Tálas elbűvölő, beszédes harmóniái a címadó számon kívül a Gyángyiban és a búcsúszámban (amiben Csontváry idéztetik meg) olvadnak össze pompásan – tárogatón Borbély tényleg indulhatna európai versenyen, oly mértékben civilizálta ezt a hangszert. Persze a hatvanadikat éppen megünnepelt, McCartney-san kölyökképű zeneakadémiai professzornak nincs miért, hova versenyezni. Elég jó móka neki például a Szélárnyékban kicsi madár kottájából Birdöt meg Donna Lee-t előcsalni, amolyan székelyes becézéssel. Koherens, erőteljes, kreatív zenekar játssza az etno-jazz minden erényét felvonultató, változatos szerzeményeit.
BMC Records, 2016
