Gerlóczy Márton első könyvében egy olyan fiatalemberrel találkozhatott a türelmes olvasó, aki úgy vélte, hogy minden vele történt eseményt irodalommá tesz a puszta tény, hogy épp vele esett meg, csak rögzítenie kell őket. A szerző számára sem a nyelv, sem a kompozíció, sem semmi egyéb nem vált problémává, és ily módon sajnos lehetőséggé sem. A könyv tehát nem egyszerűen nem volt megírva, de megírásának még a lehetősége sem merült fel szerzőjében. Egy ellenszenves és fegyelmezetlen alanyi költő végtelenül hosszúra nyúlt vallomásait kaptuk. Gerlóczy írásai az autizmus határát súrolóan képtelenek bármire és bárkire odafigyelni, bárkit és bármit észrevenni, régi és - essünk neki - új regényének egyaránt állandóan visszatérő perspektivikus metaforája a "videojátékozás" vagy a filmnézés. Ez azt jelenti, hogy a főszereplő videojátékként, filmként érzékeli a világot és lakosait, akiknek nincsen önálló tudatuk, ilyesmi ugyanis csak a főszereplőnek van, mert ő, ahogy a friss opus hátlapja bejelenti: "egy nyugtalan, az élet minden jelenségét megfi-gyelő és analizáló fiatalember". A nyugtalannak kétségkívül nyugtalan fiatalember azonban, mint mondtuk, semmit és senkit nem figyel meg és nem analizál, ugyanis saját, mélységesen mély, az élet értelmével foglalkozó gondolatain kívül semmit nem is tart valódinak.
't ugyanis, ezt a posztmodern Pascalt, nem rántja magával a szórakozás posványa, mely eltéríti az embert a keserű véggel való elkerülhetetlen szembenézéstől, ő bizony felteszi a végső kérdéseket, nagy-jából minden ötödik sorban. Ettől persze, mert ő ilyen mély, nem érti meg senki ezt a szegény fiút. Ennek kapcsán a szerző végső, apokalip-tikus szemtelenségében Thomas Mannt sem átallja idézni, miszerint, találják ki, az életidegenség, a betegség és hát, ugye, a szellem. Csak bízhatunk benne, hogy ez a mi szerénytelen Adrian Leverkühnünk nem adta el itt tárgyalt művéért lelkét az ördögnek, pocsék egy üzlet volna. Így aztán, a szerzői érdeklődés teljes hiányában a regény világa nem is épülhet fel, nem lehetnek helyszínek és szereplők, a kocsma "már-már mitikus figuráit", akikről szintén a hátlap emlékezik meg, közvetlenül a regény elolvasása után hosszan kellett keresnem emlékezetemben, hogy egyáltalán azonosítani tudjam néhány közhelyes kliséből összehányt alakjukat. A szerzővel a keserű kényszer íratja meg figuráit, semmi sem derül ki a lassan haldokló és a főszereplőhöz állítólag nagyon közel álló nagypapáról - pedig ő lenne a másik, a titkos főszereplő -, a kényszeres szófosó gép anyjáról, barátnőjéről meg senkiről sem. A kezünkben tartott regény egyszerűen nem létezik.
Amikor Gerlóczy szerencsésen túljut szereplőin, végre nekiállhat, hogy kifejtethesse főszereplőjével az egyszerű visszhangnak vagy "gondolati" ugródeszkának megírt jó baráttal folytatott áldialógusokban az élet fentebb már említett értelmét tárgyaló, velőtrázóan érdektelen közhelyeit. A szöveg ilyenkor egy túlkoros kamasz naplójává válik, aki még mindig úgy gondolja, hogy az, ha összevész a barátnőjével, súlyosan kihat a kozmosz (komor) jövőjére. Hallatlan önkomolyanvétel préseli ki a zöldségeket e fiatalember szájából, egy pár gyöngyszemet kedvcsinálóként az olvasó elé hintek: "A nők a szerelemben is képesek a racionalitásra. Én megvakulok. 'k képesek áldozatokat hozni, képesek józanul átgondolni, hogy mivel jár, ha belemennek valamibe, én viszont csak azt tudom mondani, hogy tehetnek egy szívességet. Mindenki, aki a tyúkszaros éle-tét - ami manapság a karrier szó mártása alatt szaftosodik - képes az emóciói szabályozásával élni, bassza meg jó alaposan." E sorokban az emocionalitás és az önzés mély értelmű azonosítása érdemel figyelmet: aki hajlandó lenne odafigyelni a másikra, az számító, érzelemmentes kis dög, mink azonban nem taktikázunk, hiszen se nem hallunk, se nem látunk az érzéstől. És ha az érzemény áll szemben a rideg kalkulációval, akkor aligha lehet kétséges, hogy a szóban forgó vadzseni melyiket választja közülük. De még hátravan a beszélgetés konklúziója:
"- A szerelem az egyetlen hasznos és működő illúzió - sóhajtott fel Sveto.
- Senki sem segíthet magán, ez is illúzió."
Gerlóczy stíluseszménye a vég-telenül emelt, tönkreírt, jelzőkkel agyonnyomott, tehát az ún. nagyon szép mondat. A szöveg retorikai kulcsfigurája a megszemélyesítés. A szerző kétségtelen, alighanem egyelőre egyetlen látható írói erénye képi fantáziája, amely viszont túl-zottan szabadon szárnyal, gyakorta méretes képzavarokba kalauzolva a fennkölt álmodót. "A nagyapám arra tanított, hogy legyek szabad, legyen minden bizsergésem egy önálló nézet, elemeit adogassák, cserélgessék eggyé a sorsaim." Mi van?
A könyvben van egypár szép, lírai mondat, pár jó poén, néhány kedves anekdotarészlet a nagyszülőkről és sok-sok eleven, részvétet keltő személyes fájdalom. Ott, ahol ezek egyike-másika jön velünk szembe, ez az amúgy meglehetősen ellenszenves könyv legalább szerethetővé változik. A fájdalmat pedig akár meg is lehetne írni, ha Gerlóczy tényleg szeretné. Az ilyesmi azonban önismereti és szövegmunkát igényel. A szerzőről második könyve után még mindig nem tudjuk, van-e írói tehetsége. Ugyanis még soha, semmit nem akart megírni. Első két könyvét csak dacosan, sértetten a pofánkba akarta vágni, a világéba, amire meg van sértődve. A jó hír tehát az, hogy még mindig áll a zászló. De azzal a harmadikkal még várnék 4-5 évet.
Ulpius-ház, 2005, 165 oldal, 1980 Ft
