Lehet persze a punk haláláról beszélni. Valójában meg is halt ez a műfaj már jó néhányszor; a Ramone fivérekkel együtt mondjuk egy kicsit, akik annyira hűek voltak egymáshoz, hogy cirka két év leforgása alatt hagyta itt az árnyékvilágot mindegyikük. A Ramonest tehát már az életben nem fogjuk látni, a Sex Pistolst is csak akkor, amikor Johnny Rottenéknak elfogy a pénzük, és előrángatják az annak idején kiebrudalt Glen Matlockot meg valami ügyesebb kezű faszit, aki a színfalak mögött csöndben végigdobolja Paul Cook helyett a számokat, amíg emberünk azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg ne túl látványosan zuhanjon ki a dobcájg mögül.
Marad tehát a második vonal: az a két zenekar, amely valahogy túl bírta élni ezt a nagyjából harminc évet, amióta az angol tinédzserek először hipózták ki a pólójukat és szúrtak ziherájsztűt a fülükbe. Második vonal, mondom, pedig ez idiótán és degradálóan hangzik: csak amíg a Sex Pistolst tényleg mindenki ismeri, a sarki zöldségessel egyetemben, addig a UK Subs meg főleg a Vibrators megmaradt a beavatottak zenekarának. Ezek az arcok persze még így is képesek megtölteni az A38-at (röpke szociológiai felmérés: átlagéletkor harmincöt körül, a tarajak helyén meg jórészt kicsi, fényes tonzúra világít; mint megannyi ferences rendi punk szerzetes), és még egy véletlenül odakeveredett kívülállónak is muszáj volna elismernie, hogy amíg Charlie Harper szuszog, addig a punk nem halhat meg, olyan nem létezik. Az igazi lázadás egyébként pont ez: hatvannégy évesen évi százvalahány koncert, köszvényes testtel beledőlni a kettő-négybe, a haját meg, talán a fodrászmúltjából fakadóan, még ennyi idősen is szőkíti - állati. Innentől kezdve tán értelmetlen is arról értekezni, hogy a szintén negyvenvalahány éves gitáros akkorákat ugrott néha, hogy a lelki szemeim előtt egy súlyos combnyaktörés röntgenképe villant fel, hogy volt képük és merszük nem eljátszani a Guns 'n Roses feldolgozáslemezéről unalomig ismert Down On The Farmot, meg hogy a szintén veterán előzenekar, a Vibrators, amely viszont elővezette mind az Exploited által sikerre vitt Troops Of Tomorrow-t, mind a beavatatlanok számára a mai napig Toten Hosen-dalként ismert Baby Babyt (a tipikus közönségénekeltetős dal, ahol Pete basszer az égnek emelt kézzel és szigorú tekintettel kötelez mindenkit a félelmetesen buta, de imádnivaló refrén skandálására), még egy hajszálnyival jobban is játszott, mint Harperék. Csak a suttyó, de atompontos négynegyed a lényeg, a megpördített mikrofonállvány és a szőke bácsi rekedtes hangjából sütő eufória.
A38, január 24.
