Opera - Anyánk lehetne - Vincenzo Bellini: Norma

szerző
László Ferenc
publikálva
2009/48. (11. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Aki mindössze a Casta diva bódítóan delejes dallamát ismeri a Normából, meglehet, nem is sejti, miféle pszichopatológiai esettanulmányt idéző történet rejlik Vincenzo Bellini operájának cselekményében. A címszereplő druida főpapnő a férfiúi hűtlenség betege: kevés a híja, hogy meg nem öli saját gyermekeit csapodár férjét megbüntetendő, ám végre is beéri népe fellármázásával, s a férjét is elhamvasztó közös tűzhalállal. Drasztikus története van hát e szépséges bel canto operának, s bármily meglepő, a Norma ellentmondásosságában is megejtően vonzó, kettős arculata most épp egy koncertszerű előadáson vált különösen érzékletessé a budapesti operaközönség számára. Persze kevésbé tűnhet meglepőnek a dolog, ha számot vetünk a ténnyel, miszerint az amúgy látványos fellendülésben lévő operaház színpadán vajmi ritkán találkozhatni e stílusiránnyal, s még természetesebbnek tetszhet az élmény teljessége, ha Edita Gruberová címszereplői közreműködését is megemlítjük a Művészetek Palotájában megrendezett előadáson.

Aki mindössze a Casta diva bódítóan delejes dallamát ismeri a Normából, meglehet, nem is sejti, miféle pszichopatológiai esettanulmányt idéző történet rejlik Vincenzo Bellini operájának cselekményében. A címszereplő druida főpapnő a férfiúi hűtlenség betege: kevés a híja, hogy meg nem öli saját gyermekeit csapodár férjét megbüntetendő, ám végre is beéri népe fellármázásával, s a férjét is elhamvasztó közös tűzhalállal. Drasztikus története van hát e szépséges bel canto operának, s bármily meglepő, a Norma ellentmondásosságában is megejtően vonzó, kettős arculata most épp egy koncertszerű előadáson vált különösen érzékletessé a budapesti operaközönség számára. Persze kevésbé tűnhet meglepőnek a dolog, ha számot vetünk a ténnyel, miszerint az amúgy látványos fellendülésben lévő operaház színpadán vajmi ritkán találkozhatni e stílusiránnyal, s még természetesebbnek tetszhet az élmény teljessége, ha Edita Gruberová címszereplői közreműködését is megemlítjük a Művészetek Palotájában megrendezett előadáson.

Papírforma - kurtán így írhatjuk le a 63 esztendős szlovák szopráncsoda pesti sikerét, ám ez az este több volt rendben abszolvált jutalomjátéknál. Gruberová világraszóló hangja mindmáig, a hanyatlás itt-ott már kiütköző jeleivel együtt is imponáló, míg énekkultúrája, művészi lendülete és asszonyi szeretetreméltósága éppenséggel tökéletesen intakt. Az eredeti fekvésben előadott Casta diva fényesen sikerült (legfeljebb talán a Caballé-féle puhán lekerekített változattól maradt el valamelyest az élményszerűségben), s a drámát egy-egy gesztusával, hangütésével a koncertpódiumra is behozó Gruberová a féltékenység, a kétségbeesés és a harag már-már verista ábrázolásával is megajándékozott bennünket. Szélsőséges érzelmekkel, melyeknek megjelenítése a tragikumon túl némi komikumot is rejt magában, s e kettős jelleg megvesztegetően plasztikussá, emberivé tette Norma, mi tagadás, máskor nemritkán menthetetlenül sterilnek ható alakját. S az eljátszott figura mögött mindvégig ott érezhettük magát a játszót is: az anyánk korabeli, áradó kedvességű, póztalan, ám tartásos Gruberovát, aki csak mellesleg, legfeljebb ha másod-, harmadsorban tekinthető gégevirtuóznak.

A Norma sikerét Gruberová oldalán egy kevéssé attraktív küllemű, de annál tisztesebb tenor, a venezuelai Aquiles Machado (Pollione), egy kiállásában és hanganyagában egyaránt nemes basszus, a szlovák Peter Mikulás (Oroveso), valamint egy a bel canto világában kevésbé otthonos, mindazonáltal szép hangú román mezzoszoprán, Carmen Oprisanu (Adalgisa) szolgálta. Oliver von Dohnányit pár nappal korábban egy kortárs olasz dalmű (Marco Tutino: Vita) biztos kezű dirigenseként láthattuk Szegeden, most Pesten a Szlovák Filharmónia Zenekara és a hazai erőként felvonuló Nemzeti Énekkar élén újfent roppant meggyőzően, ritka figyelmes operakarmesterként szerepelt. Bőven kijárt neki is a tapsokból, de azért az álló ovációt ezúttal nem neki szántuk.

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, november 16.

szerző
László Ferenc
publikálva
2009/48. (11. 26.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:

Legfrissebb Narancs

Interjú Bodolai Lászlóval
Kié lett az Index?
A fele tán igaz
Magyar–iráni atombiznisz
Ezt is megússza
Orbán és az Európai Néppárt
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...