Lemez

Pink Floyd a fiókból

Roger Waters: Is This the Life We Really Want?
szerző
Legát Tibor
publikálva
2017/28. (07. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Pink Floyd egykori főnöke huszonöt év után jelentkezett új albummal, de ez csak a negyedszázad miatt szenzáció, hiszen Roger Waters szólókarrierjének eddigi összes állomását bukásként őrzi az emlékezet.

Első saját albuma, a The Pros and Cons of Hitch Hiking 1984-ben jelent meg, három évre rá jött a második, a Radio KAOS. Mindkét lemez nagy ívű konceptalbumnak készült, de a közönség és a kritika is csak annyit jegyzett meg belőle, hogy a szerző nyilvánvaló szándéka ellenére sem közelítik meg a Pink Floyd (de legalábbis Waters) „főművét”, az 1979-es The Wallt. Most, e próbálkozásokat újra hallgatva inkább az ugrik be, hogy mekkora igazságtalanság volt ez a méricskélés, hiszen nem olyan rosszak ezek a lemezek, mint a hírük, sőt kifejezetten érdekes hallgatnivalók. De ne feledjük azt se, hogy abban már vastagon benne van a szerző is, hogy bukott műveit harminc év után sem fedezte fel senki.

Waters ugyanis 1990-ben, a „berlini apropó” nyomán újra felépítette a Falat, és attól kezdve csinálhatott bármit, végképp nem szabadult a régi építmény árnyékából. Noha volt néhány bizonytalan lépése – 1992-ben adta ki mostanáig utolsó szólólemezét, az Amused to Deatht, 2005-ben operát írt Ça Ira címmel a francia forradalom tiszteletére –, de az utóbbi húsz évben energiái javát gigaturnék kötötték le (In the Flesh?, 1999–2001; The Dark Side of the Moon Live, 2006–2008; The Wall Live, 2010–2013), amelyek nem szolgáltak újdonsággal: a Pink Floyd 1970-es évekbeli koncertjeit idézték meg korszerűbb technikával és olyan profi kísérőzenészekkel, akik képesek voltak hangról hangra lekoppintani Dave Gilmour gitárszólóit, de még az énekhangját is. Három alkalommal Budapestre is eljutott ez a szellemidézés (a The Dark Side 2007-ben, a The Wall 2012-ben és 2013-ban vendégszerepelt), mindhárom előadás fantasztikus és lélegzetelállító volt, de mégsem a Pink Floydot hallhattuk; a produkció a klasszikussá vált dalok és súlyos mondanivaló ellenére is csupán professzionális show volt a nosztalgia jegyében.

false

Waters a 219 koncertből álló, hároméves The Wall Live idején töltötte be a hetvenet, bizonyos értelemben ismét a csúcson érezhette magát, hiszen a turné 439 millió dolláros bevételével szinte minden rekordot megdöntött. Ezért is gondolhattuk tavasszal, a megjelenő lemez hírét hallva, hogy talán a befelé fordulás, a számvetés ideje jön el, hiszen Pink Floyd-emlékekkel, és falbontással úgyis képtelenség emelni a tétet. Jó okunk volt azt remélni, hogy hősünk visszafogottabbá, szerényebbé vált.

Elsőre kimondottan jólesik, hogy az Is This the Life We Really Want? dalai a Pink Floydot idézik, méghozzá úgy, mintha el sem telt volna közben néhány évtized. Mintha olyan dobozban maradt felvételeket válogattak volna össze az 1980-as évek elejéről, amelyek csak valami véletlen folytán nem kerültek rá az 1981-es, Final Cut című búcsúalbumra, pedig milyen jó kis számok. De jobban odafigyelve már nem ilyen kellemes az összhatás. Egyértelmű, hogy amit hallunk, az nem varázslat, hanem szemfényvesztés. Egy-két tipikus akkordmenet, Waters jellegzetes éneke megtévesztő lehet, de bármennyire is szeretnénk valami „mélyebbet”, amit hallunk, az rutinból fakad, nem elhivatottságból.

A hírek szerint a basszusgitáros-énekes csak a dalokat adta, a hangszerelést a nála majd’ harminc évvel fiatalabb Nigel Godrichra, a Radiohead „George Martinjára” bízta, aki jelenleg a világ egyik legkeresettebb producere és hangmérnöke. Még az is elképzelhető, hogy Godrich erőltette ezt az egészet, mert azt vette a fejébe, hogy elkészíti „A tökéletes Pink Floyd-lemezt”. Ahogy a fordítottja is lehetséges: Waters tiltotta meg neki a túlzott önmegvalósítást. Bárhogyan is, műve egy olyan éttermi fogásra emlékeztet, amit úgy reklámoznak, hogy a legrégebbi receptek felhasználásával készült a legújabb (és legdrágább) berendezésekkel. Ennek megfelelően az Is This the Life… igazából legfeljebb korrekt, kockázatmentes anyag lehet, amelyből hiányzik a kreativitás, és ha már Pink Floyd, a jellegzetes gitárszólók is. Még a leginkább az tetszik, hogy Godrich a régi számokra emlékeztető motívumokat is felhasznált a hangszerelésben. A Déjà Vuből a Mother, a Picture Thatből az Echoes, a Bird in the Gale-ből a Time köszön vissza, ami nem lehet puszta véletlen.

Igazából csak a szövegekből derül ki, hogy nem a 20. század végén járunk, de ez csak ront a helyzeten. Van itt minden Trumptól a menekültekig, Afganisztántól az iPhone-ig, és ha már szóba kerültek az idézetek, a Picture Thatben elhangzik: „Wish you were here in Guantanamo Bay”. Vagyis szó sincs befelé fordulásról, megfontoltságról, Waters 70 fölött is ugyanaz a dühös és naiv megmondóember maradt, aki minden energiáját arra fordítja, hogy szörnyülködjön a „kapitalizmuson”, a „fogyasztói társadalmon”, leginkább azon, hogy nincs világbéke.

Minden bizonnyal e mélységes felháborodás áll amögött is, hogy a lemez megjelenésével egy időben kezdetét vette Roger Waters leg­újabb turnéja, az Us + Them. Az új lemezről csak néhány számot játszik, a többi kizárólag Pink Floyd-dal.

Columbia, 2017

szerző
Legát Tibor
publikálva
2017/28. (07. 13.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Ezt már olvasta?

Kommentek

Rendezés:
  1. 1 rworse
    rworse
    2017. augusztus 13., 16:38
    A szétválás óta érdekes volt figyelni Waters és Gilmour szólókarrierjét (utóbbiba viszonylag beleértendő a két utolsó Floyd lemez is, mert ahogy a Wall és a Final Cut esetében Waters ült rá a Floydra, úgy a kiválása után Gilmour). Az aktuális média szerette Gilmourt feldicsérni és Watersen fanyalogni a lemezek megjelenésekor, de maradandót inkább Waters alkotott - bár jól mondja Legát, Waters lemezeit kicsit agyonnyomja "a dühös és naiv megmondóember, aki minden energiáját arra fordítja, hogy szörnyülködjön a „kapitalizmuson”, a „fogyasztói társadalmon”, leginkább azon, hogy nincs világbéke". Gilmour sose akart megmondóember lenni, Waters mindig, zeneileg is, emiatt, függetlenül attól, hogy éppen melyik mit vajúdik, Waters hegy. Sose egeret vajúdik, de a Fal után "divat" lett fanyalogni rajta, hogy nem elég magas hegyet vajúdik. Gilmouron nem divat számonkérni, Watersen divat, eleve más a recepció hozzáállása. Kíváncsi lennék, mi sülne ki abból, ha egyszer Gilmour is nekiállna megmondóember lenni, nem "csak" dalokat akarna szerezni.

Komment írásához vagy regisztrálj

Legfrissebb Narancs

Ember alatti állapotok
Állatkínzás Magyarországon
Interjúk
Ennio Morricone, Mathieu Kassovitz, Vajda Gergely
Természetjáró melléklet
Teljesítménytúrák, Zemplén
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...