"Ráragadt a világzene"

L. Subramaniam hegedűművész, zeneszerző

  • Tóth Szabolcs
  • 2012. december 15.

Zene

A karnatikus és a nyugati komolyzenei hagyományt is jól ismerő 65 éves zenész játszott Jean-Luc Pontyval, Stanley Clarke-kal, Mira Nair és Bernardo Bertolucci filmjeiben, s a sor még hosszan folytatható volna. Ötfős zenekara élén november 22-én ad koncertet a Müpában - ebből az apropóból beszéltünk vele.

L. Subramaniam: Apám hegedűs volt, anyám pedig énekes. Azt akarták, hogy vokális zenét tanuljak, de amikor hároméves korom táján torokgyíkot kaptam, azt mondta az orvos, hogy ha továbbra is erőltetem az éneklést, teljesen el fogom veszíteni a hangomat. Ezért lettem hangszeres zenész. Mondjuk, amikor kiválasztották nekem a hegedűt, nagyon izgatott lettem, mert apámat és apám játékát egész gyerekkoromban istenítettem. Apám felhívta a figyelmemet arra is, hogy a világban számtalan gyönyörű zene létezik, és mindenhol lehet zseniális muzsikusokat találni, akiktől érdemes tanulni. Azt mondta: utazz el távoli országokba, hallgass meg mindenkit, és amikor visszajössz Indiába, a klasszikus zenéd gazdagabb lesz, mint azoké, akik nem hagyták el az országot.

Magyar Narancs: Ön a 70-es évek óta koncertezik mindenfelé a világban. Hogyan változott ez alatt a 40 év alatt az indiai klasszikus zene elfogadottsága?

LS: A 60-as években George Harrison és a Beatles miatt elég nagy figyelmet kapott az indiai zene. Ez, mondjuk, leginkább a szitárnak szólt. Mindenesetre elindított egy folyamatot, amitől az emberek elkezdték megismerni India kincseit: a jógát, a meditációt, a nem ártás elvét. Egyre többen jöttek Indiába, a forráshoz, hogy zenét vagy táncot tanuljanak. Ezek az emberek elkezdték kutatni és megérteni a kultúra mélyét, majd a saját szavaikkal sok száz könyvben elmesélték, amit tanultak. A könyvek újabb embereket indítottak el az úton, és létrejött egy végtelenbe nyúló párbeszéd. Nagyon sok zeneszerző is tanult az indiai zenei vagy ritmikai struktúrákból. Hiába azonban minden erőfeszítés, a mi több évezredes indiai zenénkre ráragadt a világzene fogalma, és - a legnagyobb bánatunkra - klasszikusként csak az európai klasszikus zenét ismeri a világ.

MN: Ön nagyon sok nyugati zenésszel és zeneszerzővel dolgozott.

LS: Nagyszerű dolog, hogy olyan zenészekkel játszhattam együtt, mint például Yehudi Menuhin. Az ENSZ épületében is együtt léptünk fel India függetlenségének 40. évfordulóján. Játszottam Stéphane Grappelli dzsesszhegedűssel, de olyan kiválóságokkal is, mint Herbie Hancock, Jean-Luc Ponty, Larry Coryell és Billy Cobham. Amikor a 70-es években megszereztem az európai klasszikus zeneszerzői diplomámat, teljesen új világ nyílt meg előttem. Lehetőségem volt például a Zubin Mehta vezette New York-i Filharmonikusoknak írni egy zeneművet: ez volt a Fantasy on Vedic Chants. Szereztem pár nagyzenekari művet is, amit olyan előadók hívtak életre, mint a Londoni és a Moszkvai Filharmonikusok, de dolgoztam a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarával is.

MN: Az édesapja volt az első, aki szólóhangszerként használta a hegedűt Indiában.

LS: Míg Nyugaton megvan a nagyzenekar mellett a kamarazene és a szólókarrier lehetősége is, Indiában kísérő hangszerként kezdte pályafutását a hegedű. Az első, aki a hegedűt Indiában használta, Balaswamy Dikshitar volt. Ő még csak az énekeseknek javasolta a hegedű használatát, hogy kitölthessék azokat az időket, amikor egy 3-4 órás koncerten egy kicsit szeretnék pihentetni a hangjukat. Az, hogy a hegedű nem temperált hangszer, nagy segítség volt a számunkra, mert így lehetőség volt az indiai zenére jellemző díszítéseket megszólaltatni rajta. Az édesapám volt, aki ezt felismerte, és a hegedűt először használta szólóhangszerként. 1935-től kezdve folyamatosan kutatta a hegedű lehetőségeit, hogy minél inkább alkalmassá váljék az indiai klasszikus zenére. Olyan vonókezelést talált ki, amivel például varázslatos tremolókat lehetett megszólaltatni.

MN: Indiában két nagy klasszikus stílus él egymás mellett: a hindusztáni, azaz észak-indiai és a karnatikus, vagyis dél-indiai klasszikus zene. Elmondaná nekünk, hogy mi ennek a két zenei rendszernek a különbsége?

LS: Az indiai klasszikus zene a védák világában született. A perzsa és mogul zenészek, akik a hódítók kíséretében érkeztek, komoly hatással voltak erre az ősi muzsikára. A hindusztáni zenére a földrajzi elhelyezkedés miatt is jobban hatottak, míg a karnatikus zene, amely a tengerekkel és őserdőkkel védett Tamil Nadu államba szorult vissza, jobban védve volt ezektől a hatásoktól. Itt született meg a 72 melakarta, vagyis a rágák besorolási rendszere, és így őrizhette meg ez a zene a legeredetibb módon a stiláris jegyek mellett a hangszereket is. A hindusztáni zene népszerűségének jót tett a sokféle zenei hatás, hiszen hatalmas területen vált elfogadottá az észak-indiai rágarendszer, míg a karnatikus zene leginkább ebben a kis államban él.

MN: Milyen most a karnatikus zene megítélése Indiában?

LS: Volt, amikor 10-12 nagyszerű zenész dominálta a teljes karnatikus zenei életet. Chembai Vaidyanatha Bhagavatar, Semmangudi Srinivasa Iyer, Maharajapuram [Santhanam], aztán jött M. S. Subbulakshmi, D. K. Pattammal, G. N. Balasubramaniam. A hangszeresek közül pedig T. R. Mahalingam, talán a valaha élt legnagyobb fuvolista és Palghat Mani Iyer, a nagy mridangamjátékos. Ez volt a karnatikus zene aranykora. Az ő világuk elmúltával is nagyszerű dolgok születtek, de a nagyszerűség valahogy több ember munkájára oszlott szét. Remélem, hamarosan újra megjelennek a hasonló nagy csillagok, akik segítenek a zene és így a társadalom határait is áttörni.

raga.hu

Figyelmébe ajánljuk