Felaprították, eltüzelték, a hamuját széthordta a szél - többször is megesett ez a villanygitárral az elmúlt évtizedekben, de az valahogy mindig feltámadt, úgy tűnik, elpusztíthatatlan. Manapság nem áll rosszul a szénája, a legnépszerűbb műfajok, a metalcore, az emo, az indie mind gitáros zenék, de az új hangzásokkal kísérletezők is szívesen nyúlnak a laptop helyett (vagy mellett) a gitárhoz. Az izgalmas gitárzenék frontján a súlyos és egyhangú (szó szerint) gitármoraj (drone), a melodikus riffekből szőtt fátyolos zajfüggöny (a fapofa előadás miatt shoegaze), valamint a pszichedelikus rock, a folk és a free jazz ösztönösségét ötvöző neoprimitív gitárimprovizáció, illetve ezek mindenféle kombinációi jelentik a fő csapásirányokat. Zajlik Lou Reed Metal Machine Musicjának újrafelfedezése, ismét hozzáférhetők a Skullflower korai lemezei, a Sunn O))) közönségellenes zenéje divatos társalgási téma, és tavaly is felröppentek a hírek egy készülő My Bloody Valentine lemezről. Büszkén sírt a gitár 2007-ben, számos kiváló anyag jött ki bátor gitárjátékkal fiataloktól (pl. Ignatz, Birchville Cat Motel, Heavy Winged) és kevésbé fiataloktól (pl. Dead C, Sunroof!, Boris-Kurihara) egyaránt. Az év végi termésből mazsolázunk.
*
A Place to Bury Strangers: A Place to Bury Strangers A nyár végén jelent meg a New York-i gitárpoptrió bemutatkozó albuma, de talán nem haszontalan megemlékezni róla az új bakelitkiadás apropóján. 'k is a nyolcvanas évek iránti nosztalgia divatjának áldozatai, mint manapság annyian, de mellettük szól, hogy nem a táncolható ritmikára helyezik a hangsúlyt, hanem a szanaszét torzított, fejfájásig túlvezérelt gitárhangzásra. A zenekarvezető Oliver Ackermann civilben egy effektpedálokat gyártó kisvállalkozás főnöke, a lemez pedig kiváló referenciaanyag a cég számára. Első hallásra nyilvánvaló, hogy alázatos The Jesus and Mary Chain-rajongókkal van dolgunk, a fátyolos ének és a fémesen karistoló gitár bizarr kettőse a Psychocandy örök érvényű hangzását utánozza, ezt vegyítik a korai New Order letargikus diszkójával és némi My Bloody Valentine-os potméter-fetisizmussal. Nem rosszak a számok, de a valódi tartalom itt a forma. A dal csak ürügy, a pedálokban rejlik a mondanivaló. (Killer Pimp/Important, 2007) ***
Suishou no Fune: The Shining Star - Live A legnagyobb rosszindulattal sem lehet popzenének nevezni, amit a Suishou no Fune gitárduója művel. A hollófekete hajú, kizárólag fekete ruhában és fekete napszemüvegben mutatkozó páros mintha két Keiji Hainóból állna, pedig az egyikük nő. De nem csak a külsőségekben követik a spirituális alapokra helyezett gitárnyúzás fekete roninját: ösztönös és érzelmes, improvizációra épülő zenéjük közvetlen örököse annak a japán zajgitárhagyománynak, amit elsősorban Haino neve fémjelez. 2007 felfedezettjei ők, három lemezt (és egy kazettát) is kiadtak tavaly jó nevű amerikai szakkiadóknál. Ez a legfrissebb megjelenésű anyag 2005-2006-ban rögzített koncertfelvételek gyűjteménye, és talán az eddigi legszemléletesebb lenyomata elképzeléseiknek. Folkos ihletésű, lassú, csendes balladákra és sokkolóan hangos, vulkánszerű gitárkitörésekre egyaránt képesek. A gitárokat most dob kíséri, és a határozott ritmika összetereli a máskor szabadon kódorgó gitárhangokat. A lényeg azonban nem vész el, az önmagában is szabad dobkíséret irányt ad a zenének, de sohasem korlátozza azt. (Important, 2007) ****
Om: Pilgrimage Az Om lemezén nyoma sincs gitárnak, végig basszusgitár dörög. A baszszus-ének és dob felállású duó felbukkanása idején még inkább csak a zenészek múltja miatt kapott figyelmet (a kilencvenes évek alap-drogrockzenekara, a Sleep ritmusszekciójáról van szó), két hangszeres mantrametáljuk egyszer használatos ötletnek tűnt. De ez már a harmadik album, következetességük megkérdőjelezhetetlen, az irány pedig nyílegyenes: a Sleep Jerusalem lemezén hallható, soha véget érni nem akaró barlangi dzsemmelést folytatják, annak barbár hangvételét nehezen megfogható, de egyértelmű szakrális-sprituális szellemiségre cserélve. Ez a legkerekebb felvételük: ólomsúlyú, mégis emelkedett - karácsonykor is jó szolgálatot tett (a család iránti tapintatból persze csak fülhallgatón keresztül). (Southern Lord, 2007) ****
Mammal: Lonesome Drifter A végére maradt a csoda. A detroiti Gary Beauvais korábban magányos elektroterroristaként tesztelte zajlemezeivel szerény számú közönsége fizikai tűrőképességét, most azonban gitárra váltott, és elkészítette a tavalyi év legjobb lemezét - szuicid gitármonotónia kategóriában. Már a tízperces bevezetővel megbabonáz: mintha a Black Sabbath Iron Manjét játszaná, de az alapriff hat hangjából mindössze kettőt használ, azokat szajkózza rendületlenül. Később a gitár és a gyermekien egyszerű dobgépprogram mellé énekel is - ha hívhatjuk annak deprimált mormogását. Meglepő produkció, de semmiképpen sem mulatságos. A rekedt és visszhangos gitárzaj csupa magány és szorongás, Neil Young képe sejlik fel, amint egy rácsos házban penget a sarokba kuporodva, az ápolók meg unottan hallgatják. (Animal Disguise, 2007) ****
