Két évtized bőségesen elegendő ahhoz, hogy egy zenész neve kikopjon a köztudatból, a Guns N' Roses klasszikus felállásának tagjait mégis képtelen elfelejteni a nagyvilág. Persze, ha figyelembe vesszük, hogy a GNR a zenetörténet mindeddig utolsó önirónia-mentes, globálisan ható, bizonyos pillanataiban közveszélyesnek mutatkozó rock and roll sztárzenekara volt, melynek zenészei egy kihalóban lévő faj utolsó példányaiként őrzik magukban (illetve hordják arcukon) az igazi rocksztárság emlékszilánkjait, akkor nem is annyira meglepő, hogy aktuális turnéján a zenekar egykori szólógitárosát mindenütt súlyos telt házak várják - Budapesten a páratlan jegyvásárlási láz miatt egyenesen az Arénába kellett áttenni a bulit a PeCsából. Csütörtök este ráadásul távolról sem csupán nosztalgiázó öreg rockerek jöttek össze a jókora csarnokban: a küzdőtéren például hemzsegtek a gimnazisták.
A probléma csak az, hogy Slash aktuális zenekarának számai élőben sem nagyon igazolják a lelkesedés mértékét: egy-két markáns kivételt (Starlight, You're A Lie) leszámítva korrekt, rokonszenvesen nyers hard rock dalok ezek, amelyekkel 20-25 évvel ezelőtt az akkoriban igen erős Los Angeles-i színtér másodvonalába lehetett volna legföljebb jegyet váltani. Myles Kennedy énekesé igazán jó, de nem nagy hang, karizmája pedig maximum egy klubban tűnhetett volna elégségesnek, a többi tag meg tisztességesen dolgozó, arctalan háttérzenész. Vérbeli arénarockhoz ez kicsit kevés, de azért mindenki hozta, ami ezen a szinten már elvárható, úgyhogy pontos és laza volt az egész, és még a cilinderes-napszemüveges főhős (aki sokkal inkább egyben volt ezúttal, mint 2005-ben, amikor a Velvet Revolverrel járt Budapesten), a tradicionális bluesskálák máig egyik legkreatívabb bajnoka sem kente szimplán csak rutinból a számokat, de a legendás GNR-dalok nélkül ez a két órán át hömpölygő műsor igencsak nélkülözte volna a valós hullámhegyeket.
Papp László Budapest Sportaréna, február 7.
