Nagyon kevés úttörőnek mondott rockzenekar képes méltón átlépni a felnőttkor küszöbét, és hozzátenni valamit ahhoz, amivel kivívták a világhírnevet. A jobbik opció az, amikor a csapat egy jottányit sem változtat a kezdeti irányon - lásd mondjuk az AC/DC-t vagy a Motörheadet -, de ehhez persze szükséges, hogy ötvenévesen is hitelesen játsszák, amit húszévesen elkezdtek. A rosszabbik útra például a Metallica vagy a Paradise Lost lépett rá, akik először homlokegyenest más zenei (és imázsbeli) irányvonal felvételével görcsösen elutasították a korai sikeralbumaikat, később pedig "majd most megmutatjuk" alapon visszatértek hozzájuk. A Deftonesnak sikerült rátalálnia az arany középútra, hiszen úgy készítették el a fiatalkor dühétől és frusztrációjától feszülő első két lemezük (Adrenaline, Around The Fur) folytatásait, hogy képesek voltak óriásit fejlődni mind a dalszerkezetek komplexitása, mind a hangulatok zenei ábrázolása terén, és nem féltek lassabb, melankolikusabb dalokat írni - közben pedig egyáltalán nem tagadták meg a gyökereiket sem. Természetesen így sem lett mindegyik lemezük remekmű - a Deftones és a Saturday Night Wrist távolról sem százszázalékosak -, de a Chino Moreno énekes alkohol- és drogfüggőségét és a basszusgitáros Chi Cheng három évvel ezelőtti autóbalesetét túlélő zenekar tavaly azért egy faltól falig hibátlan lemezzel jelentkezett, amely a többnyire lassú, depresszív, mégis hatásos és egyáltalán nem egysíkú dalaival tökéletes lenyomata ennek a nehéz időszaknak. A Diamond Eyes kapcsán csak az a kérdés maradt nyitott, hogy ezek a dalok mennyire tudnak élőben érvényesülni, pláne egy olyan helyszínen, mint a Sziget idén szabadtérivé változott rockszínpada.
Nos, mint kiderült, tökéletesen - és pont az a tény mutatja a Deftones nagyságát, hogy egy fesztivált sem próbálnak megúszni azzal, hogy a műsort telepakolják a könnyebben emészthető dalaikkal, hanem be merik vállalni, hogy a felütésként, egy blokkban eljátszott slágeresebb témák (a Rocket Skates, az Engine No. 9, és az Around The Fur klipnótája, a My Own Summer) után egy olyan hangulati mélyrepülést mutassanak be, főszerepben a legnyomasztóbb, legdepressziósabb dalaikkal, amely minden más zenekarnál meggyilkolná a koncertet, a Deftones esetében viszont a katarzisig volt képes fokozni az élményt, méghozzá úgy, hogy tökéletesen hozták a sötét szobás zenehallgatás intimitását, megfejelve az élő előadás megrázó erejével és dinamikájával. A Deftones főművének tartott White Ponyról egyenesen hét dal is előkerült, köztük a koncert abszolút csúcspontjaként jellemezhető, irgalmatlan Knife Party és a ráadás előtt a Passenger-Change-kettős, köztük pedig olyan kiválóságok, mint a Diamond Eyes legnagyobb refrénjét tartalmazó You've Seen The Butcher, a cím nélküli anyag csúful belassított és visszafogott Minervája, vagy szintén az utolsó lemezről a Sextape, ami pontosan az a majdnem végig akusztikus, lebegős tétel, az ember nem is gondolná, hogy van zenekar, ami ezt koncerten előveszi. A nyomasztás után a ráadásban aztán tökéletes választás volt az Adrenaline két dühös tétele, a Root és a 7 Words, ami kellően oldotta fel a megelőző, majdnem egy óra depresszióját, és ugyan voltak dalok, amelyek odakívánkoztak még a programba - főleg a Bored és a Hole In The Earth -, ezzel a tökéletes hangzású, hibátlan hangulati ívű és irgalmatlanul feszesen lejátszott fellépéssel a Deftones nemcsak az év egyik legjobb koncertélményét adta, hanem azt is bizonyította, hogy képes volt belépni a zenekarok életében olyannyira kritikus férfikorba.
Rock-Metal Nagyszínpad, augusztus 12.
