A Kovács Patrícia című AlkalMáté Trupp-előadásban Kovács Patrícia az előadás egész ideje alatt oldalt vasalgat. Nem kapkod, mozdulatai komótosak, figyeli a többieket, néhányszor beleszól vagy belelép a játékba, de nagyjában-egészében végig vasal. Férfiingeket. Mi mást.
A férfiakról elég sok szó esik ebben az előadásban - Kovács Patríciának meglehetősen teátrális a szerelmi élete; van ilyen, kivált, ha színésznő valaki. De valójában mindegy, hogy ez éppen a Kovács Patrícia szerelmi élete, a lényeg, hogy teátrális legyen, vagyis lehessen belőle színházi epizódokat-jeleneteket csinálni.
A sorozat harmadik darabjánál - a volt Máté-Horvai-osztály tagjai évente egyszer, Zsámbékon, a bázison "tűhegyre" veszik önmagukat, önmaguk közül valakit; eddig Járó Zsuzsát és Szantner Annát, most Kovács Patríciát, de jövőre fiú jön, Máthé Zsolt - érdemes talán kicsit belegondolni, miről is szólnak ezek az alkalmi produkciók.
Annyi biztosnak látszik, hogy nem az a lényeg, hogy megtudjunk sok mindent a címszereplőről. Nem mélyinterjú - noha nyilván megelőzi a produkciót valami ilyesmi -, nem élveboncolás - föltehetően ilyesmi is -, és nem portré, nem vallomás, legkevésbé intimkedés. Színházi etűdök sorozata, melyhez az apropót nem valamelyik színdarab, hanem az egyik színész személyisége szolgáltatja. Ha nem lenne, ki kéne találni. De van.
Ahogy van, még mindig létezik ez a bizonyos valahai színészosztály: tizennégy színész, akik másként és máshol teljesítik a rájuk mért szakmai próbatételeket, miközben - úgy látszik - még mindig van mit mondaniuk-mutatniuk egymásnak is. Hogy ki hol tart éppen, kiben milyen kanyar készülődik, vagy ki bánta meg a tavalyi kanyart és igyekszik visszakormányozni önmagát egy korábbi stádiumba - ez mind látszik ezekben az évenkénti zsámbéki produkciókban. Vagyis látszik, hogy ki boldog, és ki nem. Meg hogy ki mit tud. A valahai osztályközösség, a színészi "kölyökkorból" eredő összetartozás közös nyelve még mindig működik - ettől aztán van egy felszabadult, játékos és gátlástalan karaktere az előadásnak. Ebbe fér bele a keménykedés, a beszólás, a megmondás - aminek soha nem az igazságtartalom a mércéje (ez legföljebb az apropója), hanem a színházi hitelesség.
Az előadás kerete egy vernisszázs: föntről képek lógnak, megannyi egészen más, olykor alig fölismerhető Kovács Patrícia - és elhangzik a megnyitó (szinte igazi), a szöveg a képeken látható színésznő sokarcúságát taglalja; ez - némi rejtélyességgel, változékonysággal megtoldva - lesz az előadás sorvezetője.
Igazán vicces a kutyajelenet: Vajda Milán bámulatosan kevés külsődleges eszközzel, viszont gazdag belső kelléktárral pompás kutya, aki két bulvárlap kérdéseire felelgetve elmondja a "közérdekű" tudnivalókat az est tárgyáról. A következő jelenet egy gyerekkori karácsonyt idéz: feszült anya, kataton-részeg apa, igyekvő és értetlen gyerekek - a jelenet erős, jórészt Járó Zsuzsa és Fenyő Iván sűrű játékának köszönhetően tragikus is; a lezárása pedig meghosszabbítja az ívét, hiszen a részeg apát Kovács Patrícia segíti le gyöngéden a színről.
Jó a Jordán Adél vezényelte "most aztán megmondjuk neki" jelenet: az osztálytársnők beolvasnak a hazudós barátnőnek; a szöveg mellett érdemes a csoport tagozódására figyelni, szépen modellezi a közösség rétegződését. És a fiúk is lenyomnak egy beszédes jelenetet a lányok "kilövéséről", majd látunk paródiát az egykori partnerről (ha tudjuk, kiről szól, jó; ha nem, úgy is jó): nagyképű és magabiztos fráter, legalábbis abból a két félből, amit Mészáros Béla és Fenyő Iván rak össze.
Az összes lány - Jordán Adél, Szantner Anna, Járó Zsuzsa és Péter Kata - magabiztosan parodizálja Kovács Patríciát, de nem erről szól a játékuk. Jordán Adél a szélfútta Marilyn Monroe-ban, Péter Kata a nagy szerelemben kapott ütésektől kijózanodó lányban remekel. Egyszerre röhejes és rémes a filmes jelenet: hogyan nem játssza el a megígért filmfőszerepet a színésznő, hogyan próbálják kiviselkedni-kihazudni a helyzetet a filmesek, hogyan lesz a tehetségesből dilettáns, a jóból rossz - és a színésznő közben meg sem jelenik. Itt is mindegy a valóságalap (meg az is, hogy abban a bizonyos filmben bizony harmatos színésznő szerepelt, igaz, amerikai), hiszen a helyzet hiteles és jellemző.
Bejön Gusztos Péter is a képbe, mármint nem személyesen, csak megszemélyesítve (kerül az előadásba egy fiktív, mégis ismerős mélymagyaros-trágár fenyegetőzős jelenet is, kicsit túl hosszan); majd Mészáros Máté és Járó Zsuzsa egy kevésbé sikerült párbeszédben biztosít bennünket arról, hogy a címszereplő szeretetre méltó, tehát szeretik őt nagyon, ebből érezni, hogy kanyarodunk a vége felé, és ez itt az ellensúly. Pedig jobb lenne maradni a színháznál, hiszen ki gondol itt Kovács Patrícia lelkével, amikor ott virít a színésznő, most éppen szőkén és abroncsos "színházi" ruhában...
Kell a végére egy saját produkció; Evita dala, kissé átírva: Argentína helyett Gusztos Péter az, akinek nem szabad sírnia, noha lehullt a szabad madár, amit ezúton is, tiszta szívünkből sajnálunk, tényleg. Dömötör András futószerelésben (kicsit meg is kergetik a nácik) a díva mellett, a másik oldalon Czukor Balázs rezzenéstelen arccal tartja fölé a szivárványszínű esernyőt.
Jól szórakoztunk, jó állapotban találtuk a Máté-osztályt, színházat játszottak nekünk, nyárit.
Zsámbék, augusztus 14.
