Színház - Osztálytalálkozó - Szan(d)tner Anna - Zsámbék

  • Csáki Judit
  • 2008. augusztus 14.

Zene

Egy osztálytalálkozó általában privát ügy; többnyire azért zajlik nyilvános helyen - étteremben, kocsmában, hajón -, mert ott férnek el az osztálytársak. De ha az osztály tagjai a nyilvánosság előtt dolgoznak (olykor élnek is), akkor miért ne lehetne a szokásosnál gyakoribb, éves találkozójuk is nyilvános?

Egy osztálytalálkozó általában privát ügy; többnyire azért zajlik nyilvános helyen - étteremben, kocsmában, hajón -, mert ott férnek el az osztálytársak. De ha az osztály tagjai a nyilvánosság előtt dolgoznak (olykor élnek is), akkor miért ne lehetne a szokásosnál gyakoribb, éves találkozójuk is nyilvános?

Főként, ha ez a bizonyos nyilvánosság amúgy is meglehetősen korlátozott - mondhatnám belterjesnek is, épp így igaz lenne, csak bántó kicsit. Szóval a valahai Máté-osztály - Máté Gábor első színészosztálya a főiskolán (legendásnak nem szeretném nevezni őket, bármennyire nagy a kísértés) - hosszúra tervezett osztálytalálkozó-sorozata érdekes vállalkozás (lásd erről a Máté Gáborral készül interjúnkat, Magyar Narancs, 2007. augusztus 30). És még érdekesebb lesz a múló idővel; mondjuk, akkor, amikor tizenegy év múlva például Fenyő Iván kerül sorra, és a negyven körüli színészt majd negyven körüli, élet és pálya taposta osztálytársak veszik körül...

És nemcsak érdekes, hanem beszédes vállalkozás is a zsámbéki; ráadásul többről beszél, mint amiről valódi szó esik. Beszél arról, hogyan keresik útjukat az osztály tagjai; ki érzi jól magát a bőrében, és ki kevésbé vagy egyáltalán nem. Mindkettőre láttunk példát ezen a második - Szan(d)tner Anna címet viselő - előadáson; van, aki belenyugodni látszik egy hosszas kerülő útba, van, akit hajt a remény; van, aki járatlanabb ösvénnyel próbálkozik, van, aki kis pályamódosítással. Akad, aki a főiskola elvégzése óta is fejlődést mutat - és akad, aki ugyanolyan és ugyanannyi, mint akkor.

De ezt a - számomra legérdekesebb - "produkciót" csak az látja és érti, aki ismeri és a helyükön (a színházukban) is látja őket. Ennek kibontása ugyanis melléktermék az előadásban, ahol a fősodor a sorsolás útján kiválasztott színész életének valamifajta prezentációja. Esztrádjelleggel, ha lehet, már csak a szórakoztatás céljából is - és mivel itt szép számmal akadnak hangszeres és énekes zenészek, hát lehet. Van tehát zene és ének: Járó Zsuzsa például szellemes balladaparódiát ad elő Szan(d)tner Anna anyukájának, Cserje Zsuzsa színházi mindenesnek a gombaszedő szenvedélyéről, megemlítve benne Szan(d)tner Anna testvérét, az ugyancsak remek színészt, Szamosi Zsófiát is; ezt a számot az atelier-közönség érti is, a többi (remélhetőleg) élvezi. Czukor Balázs "rádiós" La Palomáját viszont mindenki élvezi. Hogy a Guantanamera hogy kerül ide (naná, spanyol!), azt azért nem egészen értem, viszont rég hallottam már.

Dramaturgiai húzószálból kettő van a produkcióban: az egyik a színésznő spanyolvonzalma, a másik a pályaelhagyási kísérlete. A kezdeti ígéretes "jövőbe látó" életrajz után mindkettő elég gyorsan elernyed - Izsák Lili pálmafás-citromfás díszlete és a lányok ruhája az elsőt ugyan végig igyekszik megtámogatni, a másodikból viszont nem derül ki több, mint egy nagyon hétköznapi (ha nem is nagyon gyakori) besokallás, elfáradás, holott ez a fordulat - mely valóban megrázta még a kritikusokat is (a díjátadó lényegre törő paródiája például frenetikus, legalábbis nekem) - éppen ettől a ponttól kezdene érdekes lenni: mi az a különlegesség (bátorság, öntörvényűség avagy megkésett felnőttség, önismereti zavar és még sok minden), amely arra indítja a Szan(d)tner Anna nevű előadáshőst, hogy hátat fordítson egy ígéretesnek látszó pályának, legalább átmenetileg... És itt már nem a "civilről" lenne szó, hanem egy drámai - de legalábbis színházi - anyagról. De nincsen.

És akkor előkerülnek a patentek - amelyek a laikus közönségnek tán érdekesebbek, mint a szakmainak -, a beszédgyakorlat, a felvételiparódia, amelyek unalmasak. Máskor meg annyi tehetség sűrűsödik össze a színpadon, hogy szinte önmagától robban: ilyen például az Ivanov-próba paródiája, mely lényeglátóan, egyszersmind nagyon viccesen idézi meg az eredeti szereplőket; Dömötör András Ascher-"rajza" épp csak hajszálnyit marad el Fenyő Iván Nagy Ervin-sűrítményétől. És még mindig ugyanez a jelenet: Jordán Adél elszabadult súgója a "fölismeretlen" eredetitől (már ha van ilyen) függetlenül is remeklés. Akárcsak a "legyezőmonológ": szintén Jordán Adél egy legyezővel válaszolgat az osztálytársak vegyes fajsúlyú kérdéseire, amelyek közül jó néhány a bulvármédia álinterjúit figurázza ki.

A hullámzó színvonal oka a színészi-színházi megcsináltság és az írói megcsinálatlanság feszültsége. És mivel hosszú távú programról van szó, alighanem megspórolhatatlan a hosszasabb és alaposabb előkészületi munka; lehet ez akár egy (profi) mélyinterjúban kibomló portré egyes részleteinek dramatizálása vagy fiktív kollázs nem fiktív elemekből - de egy íróféleség alighanem nélkülözhetetlen.

Már csak azért is, mert az egymást nagyon jól ismerő osztálytársak idővel kevésbé ismerik majd egymást (a "gyónásjelenet" máris egyfajta beszámoló a főiskola óta eltelt időről és a felgyűlt tapasztalatokról, olyik találó, olyik mesterkélt, olyik tipikus, olyik reflektáltságával megrendítő), és a ma még természetesen beszélt közös anyanyelv idiómái kikopnak. Helyükre - optimális esetben - a színház tanult nyelve lép. Jövőre például az utolsó estén kisorsolt Kovács Patrícia ürügyén.

Zsámbék, augusztus 10.

Figyelmébe ajánljuk