Jó színészek jó alakítása - ez ennek a kellemesen hrabali estének a kulcsa. Znamenák rendezése erősen épít rájuk, és miközben kinek-kinek megvan a maga nagyobb jelenete is a kisebbek mellett, a figurák kerekdedségét, teljességét, hitelességét nem veszítik szem elől. Az epikus hömpölygés egy-egy jelenetváltásnál ugyan megakad, hisz' nem folyhat át mintegy magától értetődően a következő történetbe, de még ez sem zavaró: többnyire ügyes felütés tartja fenn a nézői kíváncsiságot a következő jelenetre.
Mariska, a sörgyári gondnok, Francin fiatal és szertelen asszonya körbebiciklizi a nézőteret, nagy gusztussal hajtja föl a negyedik korsó sört is (miután előtte gondosan lefújta róla a habot), és makacsul teker a következő "rendes asszony ilyet nem csinál" epizód felé. Levágatja a haját, a nagy rövidítési hullámban lenyiszszantja a szoknyáját is, és persze megmássza a sörgyár hatalmas kéményét Pepin bácsival. Radnay Csilla egyszerre mutatja a figura gyermeki báját és asszonyi furfangját - és tökéletes párját adja az idősebb Mariska szerepében Pogány Judit, aki megmutatja, hogy egyik tulajdonság sem mulandó. Mellettük csetlik-botlik és szeret szüntelenül a maga elfogódott, az örökös rosszallásba beletörődő, újra és újra megbocsátó módján a két Francin: a motorjával mindig lerobbanó Szabó Kimmel Tamás és a hajdani szerelmes gesztusokat nem felejtő Hollósi Frigyes.
És Francin bátyja, a halhatatlan, ikonikus Pepin bácsi (akit az író a valódi nagybátyjáról, Josef Hrabal íróról mintázott) persze hozza közismert történeteit, például a mosómedve-anekdotát ("Unatkozik? Vegyen mosómedvét!"), és rövidke, életre szóló vendégeskedése során harsány történetmesélésével alaposan fölkavarja nemcsak a fiatal pár, hanem az egész sörgyári igazgatótanács életét. Epres Attila lendületes komédiázásában mindig ott a csöppnyi szomorúság, hiszen halálokról, balsikerekről, az élet mulandóságáról és az ember gyarlóságáról szólnak ezek a vicces történetek.
Életre kel a Drogista, aki Gazsó György frenetikus nagyjelenetében az alkímia bűvöletéről és persze az örökös melléfogásokról beszél - a szenvedély és az állhatatosság kudarcokon átívelő győzelme ez; miközben ugyancsak ő az, aki Kovács Zsolt Táncmesterének irányításával magányosan topog és dobálja karját a nőhiányos táncórán. És a szögletes De Giorgi tűzoltóparancsnok, aki Kocsis Pál alakításában maga a megtestesült szerepazonosság: a sudár tartás öregedvén sem hajlik, pedig a szerep - épp a kéménymászás okozta tűzoltói fellépés során - bizony megroggyan kissé. A Mariska aranyhaja után mámorosan nyúló fodrász igazi kisember: Némedi Árpád egy lépéssel a többiek után, mindig a sliccét igazgatva igyekszik nagyon. Bezerédi Zoltán doktora is megtalálja a maga nagy pillanatát: Mariska pucér hátára borul áhítatosan, majd mély álomba zuhan. Bánfalvi Eszter hentesnéje hevesen kínálja és harapja a virslit, miközben le nem veszi szemét riválisáról, Mariskáról, akinek az ő hentes férje (Sarkadi Kiss János) mint egy királynői koronát, úgy kínálja mindig a sört. Spindler Béla az ápolót játssza: enyhén előredőlve egy egész sorsot mutat meg nekünk. És Egri Márta csípős nyelvű vénkisasszonya ugyanezt teszi elmaradhatatlan ridikülje szorongatásával.
Mondom: a színészek. Nyári csapat, amely ezúttal nem a kőszegi várban, hanem egy közeli udvarban kelti életre - szinte semmi kis díszletben: néhány, a sörgyárat idéző cső, egy-két bodega, egy kocsmaasztal és egy biliárdasztal van csak a színpadon; igaz, Cselényi Nóra jelmezei találékonyak és találóak, és a Kőszegi Fúvószenekar is jó - Hrabal fanyar, komikus, bölcs és életgazdag világát.
Van az elején és a végén egy pillangó. Beszáll - elszáll. Azt hittem, lesz galamb is, amit az ablakon kihajolva etet egy fáradhatatlan, ravasz öregúr - de nem volt. Mert nincs vége - csak abbahagyták.
Kőszegi Várszínház, július 15.
