Színház - Szomorú győzelem - Kressman Taylor: Címzett ismeretlen

  • Csáki Judit
  • 2008. szeptember 11.

Zene

A levél nem kifejezetten drámai műfaj, mégis számos színpadi siker született már "levélalapú" színművekből - alighanem a reakció késleltetése, a dialógus közvetettsége a titok nyitja. És persze az, hogy a levelezés témája rendszerint valamilyen drámai élethelyzet, szerelmi kataklizma, családi titokhalmaz, egzisztenciális fordulat, történelmi forrpont. Csáki Judit

A levél nem kifejezetten drámai műfaj, mégis számos színpadi siker született már "levélalapú" színművekből - alighanem a reakció késleltetése, a dialógus közvetettsége a titok nyitja. És persze az, hogy a levelezés témája rendszerint valamilyen drámai élethelyzet, szerelmi kataklizma, családi titokhalmaz, egzisztenciális fordulat, történelmi forrpont.

Címzett ismeretlen - ez a címe Katherine Kressman Taylor amerikai drámaíró 1938-ban született levéldrámájának, amely a Zsidó Nyári Fesztivál keretében került színre a Spinoza Házban. Zsidó téma, hát persze. Még nem a második világháború, de annak szoros előkészülete - és csak részben Németországból nézvést. A két levelező jó barát, két német ember, ráadásul Amerikában; oda vándoroltak ki, föltehetően az első világháború után, közösen hoztak létre egy galériát, majd 1932-ben az egyikük, Martin visszatelepült Németországba, Münchenbe. Az Amerikában maradt Max zsidó.

Az első levél keltezése is jelzi: nagy dolgok következnek hamarosan Németországban; nemcsak Hitler - a "fehér fény" - közeleg, hanem a német nép is most készül kilábalni sajátos nemzetmentő ideológiával és technikával hosszú és totális depressziójából. Tudjuk, mi lett ebből - de Taylor levelezői még nem tudják; következésképpen mi is "in statu nascendi" látjuk a fasizmust, vagy tán még korábbtól, nem a születés, hanem a fogantatás pillanatában. Látjuk, hogy egy amúgy hitelesnek tűnő lélektani szerpentinen hogyan mászik föl az addig magát szabadelvűnek, liberálisnak - mindközönségesen normálisnak - valló Martin a fajelmélet és a német hazafiság ordas eszméinek csúcsára.

Max aggodalommal és értetlenül kíséri ezt a folyamatot, melyben az eszmei-szellemi eltávolodás gyorsan és alaposan erodálja az addig szoros és mély barátságot; drámaivá - és ezáltal színszerűvé - akkor válik a levelezés, amikor a közvetlen személyes fenyegetettség (az tudniillik, hogy Max húga, aki Bécsben sikeres színésznő, Berlinben vállal föllépést) akciót és konfliktust visz a levelezésbe. Max San Franciscóból türelmetlen tehetetlenséggel kérleli barátját, hogy segítsen bajba került húgán - és Martin válaszleveléből nemcsak a barátság visszavonhatatlan és kategorikus megsemmisüléséről, hanem húga haláláról, sőt Martin gyávaságáról is értesül.

"Siránkoztok, de vissza sosem üttök - ezért vannak a pogromok", oktatja ki Maxot Martin még egy korábbi levélben a zsidóüldözés természetéről, és a lesújtott és döbbent Max nem siránkozik többé. Viszont visszaüt - furfangos és kegyetlen módon a távolból, az (akkor még) biztonságos Amerikából áll bosszút egykori barátján.

A Spinoza tenyérnyi színpadán középen egy zongora áll, két oldalán két szék, felette ferdén egy vetítésre is alkalmas tükör, melyben a csöpp nézőtér - és a közönség - szépen láthatja magát. A zongora választja el a két barátot; a zongoránál a Griselle-t, Max húgát némán megszemélyesítő Pető Kata ül, olykor egy futamot, érzékeny dallamot csempészve a levélváltások közé. Alázatos és odaadó jelenléte fontos kiegészítője a két barátot alakító két remek színész játékának.

A hazatelepülő Martint játszó László Zsolt a maga részéről alapvetően annyit tesz hozzá a műhöz, hogy képes belülről hozni a figurát, nem pedig - kivált a következmények ismeretében - kívülről, mintegy kommentálva láttatja őt. Ezáltal nemcsak a figura válik hitelessé, a fölhorgadó hazafisággal, a szép reményekkel, a német nép fölemelkedésébe vetett vak hittel és Hitler föltétlen imádatával együtt, hanem a konfliktus is, a barátság megtagadása, majd a bosszú láttán a személyes rettegés is. László Zsolt a nehezebbik, s egyben az egyetlen lehetséges szemszögből építi föl Martin alakját; még a hangját is csak egyszer emeli föl, amúgy a szűkös térben szűkre szabja színészi eszköztárát, még intonációját is.

Kulka János Max szerepében magabiztosan használja ki a szerep kínálta összes lehetőséget és árnyalatot; a nézőtér szimpátiáját a figura mellett tudván sem közelít a kínálkozó klisékhez. Visszafogottan és élesen mutatja meg mindazon stációkat, amelyek a maga nemében persze ugyancsak nemtelen, mégis, az adott helyzetben teljességgel jogosult bosszúhoz vezetnek. És nem: nem játssza ki sem a helyzetből fakadó morális felsőbbrendűséget, sem a szomorú győzelem adta elégtételt.

Nincsen "csúnya náci - jó zsidó" ellentét. "A történelmi gépezetben az egyes ember csak parányi fogaskerék" summázatú, kollektív és egyéni önfelmentő elmélet sajátos cáfolata rajzolódik ki Groó Diana finom és empatikus rendezésében, amely nem annyira a személyes felelősséget, inkább az egyéni cselekvés lehetőségét hangsúlyozza.

Az Upor László fordította levéldráma e nem "ütős" és hatásvadász, inkább pontos, színvonalas és helyénvaló előadása igazi kisszínházi színfolt a nagy haknikkal zsúfolt Budapesten. Jó példa arra, hogy a színházi struktúrán kívül, ha tetszik, "amatőr", kívülről érkezett produceri közreműködéssel is lehet alternatívát kínálni a - névleg legalábbis - struktúrán belüli, pontosabban annak elslumosodott peremvidéki gagyidömpingje mellé. Nagyon jó színész, az föltétlenül kell hozzá...

Spinoza Ház, szeptember 6., Zsidó Nyári Fesztivál

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.