Igen, akkor legyen most még ez, talán utoljára, mielőtt a médiahatóság vigyázó szeme kiirtja a szabad szólást, benne a kritikát is; legyen ez akkor ajándék a karácsonyfa alá: Magyar ünnep a magyar ünnepre. Alföldi Róbert rendezése a Nemzeti Színházban megint kiveri a biztosítékot azoknál, akik színházba nem járnak, a magyar nyelvet ötszáz szóval beszélik, melyek közül háromszáz ócska káromkodás, és csak úgy lehetnek maguk előtt is igaz magyarok (megannyi egyetlen igaz magyar), ha a nekik nem tetszők nem magyarok, mert szellemi nyomorúságukból ugyan mi más emelhetné ki őket, mint mások kitaszítása a nemzet testéből.
Magyar ünnep volt Erdélyben, amikor bemasíroztak Kolozsvárra a magyarok 1940-ben, hogy visszavegyék, ami az övék (nem az ezeréves magyar álmot, mint Závada rámutat, hanem a húszéveset, de mindegy), és gyorsan tisztogatni kezdjenek ott is, a Harmadik Birodalom nemesnek tán nem mondható igényei szerint rostálni kifelé a nem magyarokat. Mert egyiknek ünnep, ami a másiknak nem az - ezt kellene tudni elviselni emelt fővel, kulturáltan -, és abban tévedett Alföldi, amikor a színházat kiadta volna a román nemzeti ünnepre, hogy erre megérett már hazánk soványka demokráciája.
Az Idegen testünk című regényből vétetett dráma (a regényből nyilván azért nem lett mélytorokból felhörgés országszerte, mert olvasni sem szoktak a hörgők) néhány figurát rendez össze családi-szerelmi viszonyrendszerbe, és rajtuk szűri át ezt a bizonyos ünnepet, az utána következő néhány évvel együtt. A regény tartalma drámai, a belőle írott színmű tartalma is az, formája azonban kevéssé - igen jól jött hát a teátrális apparátus tekintetében villódzó fantáziájú Alföldi Róbert megannyi rendezői ötlete a színháziasításhoz. Kellett Bella Máté remek zenéje, amely idézetekkel, utalásokkal és originális részeivel elsősorban a Kart emeli meg (és néha Karrá teszi az összes szereplőt); hozzá a zenekar katonai uniformisban és Silló István karmester a magas székben. Menczel Róbert díszlete a nagyon is kellő stilizálás optimális terét hozza létre: csempézett színház, a hátsó falon nyolc ajtóval (ennyi tagból áll a Kar, és ennyien vannak a szereplők is). Oldalról történik az amúgy minimális átdíszletezés - minden a szemünk előtt.
A kemény, epikus gondossággal kicsiszolt mondatok sűrű, rétegzett tartalmát érthetően és élvezhetően, vagyis hallás-látás formájú befogadásra átnyújtani a közönségnek - kellett ehhez az egyszerre alázatos és markáns rendezésen túl (abban benne) az olykori koreográfia (Gergye Krisztián), hogy amit látunk, híven kísérje az írói szándékot: mindennek van színe, több is, és visszája, több is. Az alakok - Weiner Janka, a fotográfus és Flórián Imre katonadiplomata vezetésével - nem hősök és/vagy történelmi ikonok, hanem olyan emberek, akik a jelenben, a mindenkori jelenben élve értelmezik és élik saját életüket, és próbálják befolyásolni a többiekét. Nem vetül vissza rájuk az utókor bölcsessége - és a rendezésben sem veszítik el sűrű, gazdag karakterüket. Zsidó, félzsidó, sváb magyarok ők, akik a viharosan változó világban napról napra próbálnak eligazodni, összejönni és elválni, várni a távollévőt, vigasztalni a rászorulót, menteni a mentendőt. Lenni okosnak, megfontoltnak, rajongónak és szeretőnek, megértőnek és megdöbbentnek - venni a kanyarokat, és állva maradni köztük.
A Kar - amely a regénynek is kulcsszereplője - mi vagyunk, egy nagy-nagy mi; változó nézőpontunkkal látjuk hol innen, hol onnan a mindennapi történelmet és benne a történeteket. Látjuk, amit a "valóságban" esetleg nem is láthatnánk, vagy legalábbis nem egyszerre. Závadának ez a regényben is vezérfonállá összetapadó, amúgy sok szálból álló dramaturgiai ötlete készen és készségesen kínálja föl magát a színpadnak. És az egyetlen par excellence drámai, vagyis színházi drámai jelenet, amelyben Flamm Johannka Weiner Jankával folytatott beszélgetésében szépen kibontakozik előttünk a nyilassá lett fiatalember alakja, ez a jelenet Alföldi rendezésében ott áll csupaszon az előadás közepén, mert ehhez nem kell semmi teátrális rásegítés, ez egyszerre dráma és színház.
És elhúz velünk a történelem kereke előbb 44-ig - amikor is a zsidó Emmát, Janka divatáruboltos unokatestvérét, aki fiával, Palcsival várja haza férjét, aki Janka fényképéről néz le rájuk Závada arcával és tekintetével... szóval Emmát a nyilas Johannka kimenti a nyilasok fogságából, vagyis átmenetileg neki köszönheti az életét. Aztán 46-ig pörgünk tovább - él, aki él, Emma férje például hazatér, de Emmát már nem találja, és Flórián Imre is él, és Erdély sem Magyarország már.
Znamenák István Flórián Imréje, Söptei Andrea Emmája és Nagy Mari Jankája bravúros triumvirátus. Szabó Kimmel Tamás újságírója, Szatory Dávid segédlelkésze, Földi Ádám Johannkája is pontos karakterformálás.
Nyitott elmét, kíváncsi befogadást kíván Závada darabja Alföldi rendezésében - vagyis a józan keveseknek szól. Erős politikai ellenszélben került színre - amikor is a kormányzó párt lányos zavarában nem tudja, hogyan is engedjen a parlamenti és parlamenten kívüli szélsőjobb követelésének Alföldi kirúgásával, hogyan is tegyen a kedvükre úgy, hogy közben a saját kedvére tesz. Ha épelméjű és lelkű emberek is vannak köztük, hát az ő helyzetük most igen nehéz: Alföldi nem hajlandó a kezükre játszani sem silány kurzusműködéssel, sem művészi dilettantizmussal. Az előbbivel mindenképp meg kell várni a leendő igazgatót, aki már melegít a pálya szélén, és elhivatottan ül bele a szétzsidózott, szétbuzizott előd székébe. Üdvözlet a győzőnek!
Nemzeti Színház, november 29.
