Gothár Péter rendezése expresszív látvánnyal indul: énekszó és röpke fogadás után Kulka János Learje önmaga szobraként tűnik föl - piedesztál, esküre emelt kéz, páncél, korona, kard. Aztán leszáll a földre, mindent eldobál, és mosolyogva lát hozzá a birtokdaraboláshoz. Narcisztikus pasas. Így például érthető, amit művel: csak önmaga érdekli. (Mit eszik rajta Kent? Rejtély.) Aztán nagy leckét kap az élettől. Kinyílik a szeme, megérti, beleöregszik, belehal. Erről szól a Nemzeti Színház új Lear király-előadása.
Amelyhez új fordítás készült; Varró Dániel munkájában sok figyelemre méltó részlet van, nyelvi poén, trágárság és hétköznapinak hallott "rontottság" - összességében igen föltűnő alkotás. "Baromság, amit teszel" - mondja Kent Learnek mindjárt az elején Cordelia kitagadásáról, és ez a semleges mondat épp a kollokviális súlytalanság révén válik feltűnővé: nem ilyesmit szoktunk mindközönségesen baromságnak nevezni. Ez a mondat "alulról" üti a fülünket, de sokkal gyakoribb a "felülről" ütés: amikor a szöveg a szituáció vagy a figura elé nyomul. "Szépíts beszédeden, vagy belerondítasz jövődbe", ezt is Lear mondja Cordeliának; az ellentét kiemelése érdekében mesterkélt szójáték föltűnőbb, mint amire utal. A legnagyobb gond Varró szövegével (melyből az amúgy létező "vörönty" szót a zabira tán Vörösmarty is megirigyelhetné), hogy közege, húsa, teste nincsen: válogatatlan (szó)fordulatok és poénok sorjáznak.
Lassan épülő-táguló világra látunk rá Gothár Learjében: ez a világ persze éppen szűkül és bomlik, mind szélesebben, elsöprőbben és látványosabban (a díszletet is a rendező tervezte). Kulka János Learje sértődős, hiú és vak önmagától gyorsan elszakad, és miközben mind mélyebbre süllyed élete poklában, mind magasabbra jut önnön emberségében. Kulka az előadásban egyre jobb, mert a játéka is mélyül: az egyszerűség, a csöndesség a legerősebb eszközei, ezek pedig legbelülről jövő erős támasztékok.
Gálffi László Gloucester-alakítása hasonló utat jár be: megrendülésében és vakságában válik naggyá és éleslátóvá. Az élet teljes vertikális dimenziója megadatik neki is, mire meghal - Gálffi finom játéka szintén az előadás második felére teljesedik ki.
Kent figurájában Znamenák István egy igazi bohócot állít Bodrogi Gyula slemil bolondja mellé - Znamenák a kiemelt pillanatokban súlyosan komor, köztük pedig a hűséges odaadást, őszinte féltést és persze a bohócos rejtőzködést, a reflektált, életmentő fanyar viccelést hozza. Kentet eddig nem ilyennek ismertük, de tetszik.
Makranczi Zalán jó fiú Edgarja és Rába Roland rossz fiú Edmundja szintén a helyén van; perfekt, tudatos játékuk nem tör megrendítésre. Amiként a többi, pontosan kigondolt figura is a dolgát teszi, és legföljebb egy-egy pillanat adatik nekik kilépni a szigorú keretek közül, amelyek a szeretetet és szeretethiányt, az emberség tetejét és alját foglalják magukba.
A Lear szereplőinek legtöbbje akarni tud, szeretni nemigen. Ezért aztán fontosak az ellenpontok: Makranczi Edgarjának gyöngédsége Rába metsző számításával szemben; Mészáros Piroska Cordeliájának tehetetlen-természetes szeretete két nővérének különb-különb önzésével szemben (Schell Judit a lazább, hisz' többnyire győztes Regant játszik, Nagy Mari szikárabb, mert Goneriljében a boldogtalanság fészkel). A férjek is másként viszonyulnak asszonyukhoz: Cornwall (Alföldi Róbert) az úr a házban, Alban (Marton Róbert) fokozatosan leli föl magában a "besokallást".
Gothár Péter rengeteg effekttel támogatja meg az előadást - ezekből kevesebb is elég lenne: a Bolond ernyővel száll ki a játékból és a darabból - ez szép, de fölösleges; a kétoldalt nyitott házfalra emlékeztető díszlet, melynek dobozkáiban a családok laknak, a második részre elveszíti funkcióját - ezért meg kár. Az erdei kunyhóban igazi rántotta sül, melynek illata belengi a színház nézőterét; az eső gondosan kimért foltokban csöpög alá; Edgar "fecskéje" enyhén szólva bizarr. Az ölések-halások brutális képeket öltenek - csak Lear és Gloucester kivétel: nekik szép halál adatik -, amúgy meg erősen dolgozik a Nemzeti agyafúrt színpadtechnikája. És vannak még maszkok is, meg csatajelenet - veszélyeztetik a lényeget.
De nem fedik el. Nehéz, olykor döcögős, de súlyos és formátumos előadás a Lear király. Beszél a vakságról, a rosszul szeretésről, a szeretethiányról; a magányról, az otthontalanságról. A téblábolós-töprengős gondolatokat néhány igazán nagy ívű alakítás, szép színészi belemerülés tolmácsolja. Hogy aztán Lear rossz emberismerete-e a tragikus vétség, vagy önnön hübrisze - ennek eldöntése otthonra marad. Ha fontos egyáltalán.
Nemzeti Színház, március 20. (Budapesti Tavaszi Fesztivál)
