Színház: Feketén-fehéren (Pintér Béla és Társulata a Nemzeti Stúdiójában)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/48. (11. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A Nemzeti Stúdiója ezúttal éppen úgy néz ki, mint a Szkéné, a Pintér Béla-féle színház otthona, csak mi, a közönség járunk kicsit jobban, mert nem kell az ajtóban nyomakodni. A Gyévuska, a társulat legújabb produkciója megint opera, de nem paraszt: háborús. És ezen alaposan el kell gondolkodni.

Akad erre idő az előadás alatt is, noha többnyire látványos és szórakoztató jelenetekből áll. 1942-ben vagyunk, előbb még itthon, majd indul a frontra a 8. Kinizsi Pál Kerékpáros Lövészezred; a katonák meg a "házizsidó", az egy szem munkaszolgálatos Heincz (így!). A játéktér hátulját képező nagy fehér vászonra rávetül a karmester árnyéka (a produkcióra olykor sajnos kevésbé); fekete-fehérben van tartva minden, még a magyar zászló is, kivéve a Vörös Hadsereg vörös kabátját, mert, ugye, nincs az a fekete-fehér, amin az nem vöröslik. Értjük.

Pintér Bélát, a Pintér Béla-féle színházat nem nehéz érteni, csupa transzparens kép, világos utalások - önmagukban is komikusak vagy tragikusak, átmenet semmi, kész. Az előadás elején Felkay százados mindjárt megvallatja három katonáját, ki szereti őt a legjobban - és persze hogy a legkisebb válaszol rosszul. Róla ki is derül majd, hogy zsidó, ráadásul. `t Szalontay Tünde játssza, ezen az estén a csapat második legjobbja, de az első legjobb is

fordítva van osztva nemileg:

Tóth József alakítja Aggteleky művésznőt, a százados feleségét, humorban ő van a leginkább otthon itt.

A háborús snittek is filmre utalnak, nem csak a fekete-fehér. A dalok meg a háborúra: Gyűlölöm a vadvirágos rétet, Az ember egy léha, könnyelmű senki, Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország meg még sok más; sebaj, ha olyikat már nem ismeri a tisztelt nézősereg. Egyébként meg csupa recitativo az egész, a librettót Pintér Béla írta - és a színházilag, azazhogy látványban, hatásban, effektben gazdag és rendkívül tehetséges produkciónak ez az egyik súlyosan gyenge pontja. Pintér Béla föltehetően nemigen tud írni, és nem alkalmaz senkit arra a feladatra, hogy számos - originális és színpadra való - gondolatát a megfelelő formába öntse. Ellenben nyilván zsigeri irtózása van a "kész" drámától, valamint az is lehet, hogy félti saját és csapata integritását és szuverenitását egy írófélétől; ezt mind értem én, csak hát nincsen messze a jövő, amikor súlyos tehertétellé válik a gyönge dramaturgiai munka. Nincsen messze: már itt is van.

Ez az irtózás annál is föltűnőbb, mert a zenére beépülni látszik a csapatba Darvas Benedek; az öntörvényű színházcsináló Pintér tehát zeneszerzési terepen tudja képessége határait. Nyilván nem evidens a számára, hogy az írás pontosan ugyanilyen valami; hiába, a papír türelmes.

A Gyévuska számos ilyen jellegű hibáját persze jótékonyan és sikerrel fedi-takarja az előadás, benne a rengeteg idézet, utalás, ötlet. A jelenetek önmagukban is hatásosan vegyítik a megrendítő és komikus tartományt, a katonák sanyarú sorsa és a nemzet sanyarú sorsa eredményesen kopírozódik egymásra, a magánéleti betétek aláhúzzák, amit alá kell nekik húzni, a töredezettséget bízvást lehet mozaikos szerkesztésnek becézni, a ritmus egyenetlenségét pedig ellensúlyozza, hogy a lassúbb tartományban van mit nézni.

Mire elérkezünk a felszabaduláshoz, ki-ki meg van halva, vagy tönkre van menve. Szép, hogy a halott katona odafönt biciklizik tovább; szép, hogy az alkalmi tolmácsnak szegődött zsidó rezzenetlen arccal, tisztelettudóan fordítja felettesének, amint a német főfelettes őt pocskondiázza; szép, hogy az otthon maradt feleség növekvő hasát simogatva halott férjének ír levelet. Szép, pedig mind banális - vagy épp azért.

Lövésből egyetlenegy dörren csak - ez a kis pucér zsidót találja el -, a többiek stilizáltan halnak, ha mégoly valószerűen is, akár morfiumtól, akár a háborúban. A stilizáció jórészt be van építve a mozgásba: a katonák hatalmas koturnust viselnek, ettől aztán egy sima ballépés is szinte díszlépés.

Jók a színészek, leginkább ami a színjátszást illeti. A Pintér-féle csapatmunka e nemben a leghatásosabb; az egyéni jó teljesítmények is szépen összekapaszkodnak: a profiké (Derzsi Jánosé és Tóth Józsefé) nem válik le látványosan a gyakorlott amatőrökéről. Jó tehát Thuróczy Szabolcs és Bencze Sándor, és a két asszony, a két leendő katonaözvegy játéka is párba van szerkesztve: Csatári Éva és Enyedi Éva alakítása.

Ámde énekelni, azt a társulat többsége igen mérsékelten tud. Pedig a zene megint remek, nemcsak a daloké, hanem a hozzájuk simuló "eredetié" is, amely biztos ízléssel kebelez magába rengeteg zenei utalást. És jó a zenekar is - profik. Ezért aztán a Nemzeti Stúdiójában hallgatva az éneklő színészek többségét, az embernek eléggé nehezére esik

az alternatív színházi hendikeppel

mentegetni őket: nem is teszem. Elvégre nem kötelező operát játszani, de ha operát játszanak, kötelező énekelni tudni. Hallottam persze magyarázatot is: ez nem olyan "igazi" opera, hanem inkább dalban beszélés, aminek direkte jót tesz, ha ilyen karcos és/vagy erőtlen. Hát nem tesz neki jót: sokszor a szöveget sem érteni-hallani.

Nem először írom, de a helyzet változatlan: Pintér Béla és csapata vagy végképp kimászik a minőségi amatőrizmus immár kinőtt fiókjából, és tehetségét a sárm helyett vagy mellett szaktudással támogatja meg, vagy visszacsúszik bele, és akkor az ambíciót, a szándék tisztességét és a bumfordi bájt fogjuk szeretni benne. Most ott billegnek a peremen - igaz, közben tagadhatatlanul remekül szórakozunk.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2003/48. (11. 27.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Holland orvosok
A menekült gyerekek gyógyításáról
Nemzetépítés az iskolában
Ukrán–magyar oktatási vita
Versenysport vs. adófizetők
A hobbiúszók kiszorítása
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...