Színház: "Love me tender" (A Makrancos Kata Szentendrén)

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Ha belegondolok: tipikus Alföldi-rendezés ez a Makrancos Kata. És ez voltaképpen dicséret. Aztán muszáj belegondolnom abba is, hogy miközben minden erre járó külföldinek szívem minden melegével Alföldi-előadásokat ajánlok, mert ez egy valamilyen színház, személyes kritikusi viszonyom ehhez a valamilyen színházhoz mindig ambivalens, mondhatnám úgy is: nem az én káposztám.

Ha belegondolok: tipikus Alföldi-rendezés ez a Makrancos Kata. És ez voltaképpen dicséret. Aztán muszáj belegondolnom abba is, hogy miközben minden erre járó külföldinek szívem minden melegével Alföldi-előadásokat ajánlok, mert ez egy valamilyen színház, személyes kritikusi viszonyom ehhez a valamilyen színházhoz mindig ambivalens, mondhatnám úgy is: nem az én káposztám.Ez az ambivalencia időnként a dühroham formáját ölti. Máskor a bosszankodásét. Megint máskor a féktelen röhögését. Szóval mindig szenvedélyes, és ez azért adekvát, mert Alföldi Róbert színháza is mindig szenvedélyes. (Most a "színháza" szót ki akartam javítani "rendezésre", mert színháza, az nincs neki, pedig kellene hogy legyen, mert már így is sokkal inkább van, mint egynémely olyannak, akinek amúgy van színháza.)

Majdnem mindegy, milyen darabot kaparint a kezébe, két úton közelít hozzá: egyrészt nagyon erősen gondol róla valamit, másrészt ezernyi geg, poén, formai ötlet jut az eszébe róla. Ezek optimális esetben egymást erősítik.

Most, a Szentendrei Teátrum és a gyulai Várszínház közösen kiállított Makrancos Katájában a két vonulat egymás mellett baktat. Az egyik későn bukkan fel, és olykor eltűnik. Sajnálatos módon ez éppen az erős gondolat. Az ugyanis, hogy itt

mocsokul van bánva

egy kissé érdes lánnyal, sőt személyében az egész női nemmel; méghozzá egy eléggé bunkó, tökmarkolászós pasi leckézteti őt. Ez kétségtelenül erős gondolat, de Shakespeare-nek ez a darabja nem ad hozzá elég muníciót.

Az első részt először is le kell vezényelni, ahogyan írva van. Na jó, Nádasdy Ádám nyelvén van írva, ez itt is sokat segít, de messzire nem lehet elugrani tőle. Katát be lehet hozni amolyan alternatív-vagány butikcuccban, a húgát, Biancát meg egy "szőke nő"-Barbie ötvözetben. Petrucchio jöhet motoron, bőrszerkóban, kendővel a fején, vakarózhat rogyásig, elöl meg hátul, attól függően, melyik felét mutatja a közönségnek. Bartha Andrea parádés jelmezei az utolsó szolgáig megcsinálják a figurák karakterét; a Hajdú István által játszott Biondellón egy kinőtt póló a sárga sildes baseballsapkával egész monológokat zenél, akárcsak Tóth József "kézi hajtókás" farmernadrágja, a hajdani "trapper" anyagból, tudják, belül világos, kívül sötét, visszahajtva meg a fordítottja - és akkor most kerülök egy kicsit.

Alföldi ugyanis, noha megveszekedett exhibicionista, legalább ennyire megveszekedett csapatjátékos, ráadásul abból a fajtából, aki nem takarja, hanem láttatja alkotótársait. Még a kiskorú néző is rögtön észreveszi, hogy itt meg van bízva a kollégákban, nemcsak Bartha Andreában az utolsó rojtig, hanem a Kentaur súlyos, meghatározó, játékot szervező rámpájában is, de még Király Attilában is, aki biztos ízléssel és ezernyi remek mozgásötlettel játszatja be ezt az ötletes, de nehéz teret. Alföldi megtalálta a nagyon jó Vörös Róbertet dramaturgnak - és arról nem ő tehet, hogy Shakespeare Makrancos Katája kevéssé hajlik és nagyon törik Alföldi koncepciójához.

Az első rész tehát szórakoztató; ha tízszer dől be Tóth József Pisa említésekor, akkor is az, mert tizedszerre hozzádőlnek a többiek is. Van kicsi Elvis is, "love me tender", de most nem Hajdú István adja. A keserű üzenet a második részben mutatná magát, amikor Petrucchio már elmondta - miként többen is, erősen kiemelve -, hogy "ami az enyém, azt magammal viszem", és ez persze a nő. Akit magától értetődően lehet addig alázni, kínozni és kirúgni a hálószobából, hogy ne csak dacból, színlelésből, hanem őszintén mondja nőnek a férfit, ha az az állat, akihez hozzá talált menni, így kívánja. Még azt is érezhetni itt, hogy ez a két ember valahol a mélyben vevő egymásra - de akkor minek az alázás. Mert ilyen az élet?

És ahogy ez lenni szokott, vannak a gondolathoz nagy jelenetek. Amikor az ütődött Grumio, Petrucchio szolgája az ételért könyörgő Kata egyetlen véletlen mozdulatától begerjedve rádöbben, hogy itt neki is lehet keresnie valamit, és, nyomában a szolgatársakkal, hajszál híján megerőszakolja a lányt. Vagy amikor az előadás végén, a híres engedelmesasszony-monológ után Murányi Tünde Katája lehúzza a kesztyűjét, hogy kezét megadóan, ahogy kell, férje lába elé helyezze - és

ez a kéz már

össze van taposva,

mert ez az eléhelyezés itt állandó műsorszám. Nincs is más teendő: felmászni az asztalra, hanyatt dobni magát és széttenni a lábát. Igaz, akkor lehet csettintéssel odainteni a pasast, tegye a dolgát gyorsan...

Csakhogy közben van még sok minden, amit nem bír átitatni ez a keserűség és düh; nemcsak a cselekmény többi szála, hanem Katának és Petrucchiónak is számos jelenete. Ilyenkor van eléggé nehéz dolga Stohl Andrásnak, és képtelenül nehéz Murányi Tündének; ő jóformán teljesen vétlen abban, hogy jelenetről jelenetre dolgozik, és nem tud egyetlen kerekded figurát formálni a lányból; annyit csak, hogy inkább így, mint férfinak lenni. Stohl ugyanis nem enged az aljas fráterből, a többiek meg hiába adják fegyelmezetten a még vacakabb - mert kispályásabb - alakokat, ez sem segít. Tranio és Gremio (a két esélytelen kérő) szerepében Tóth József és Kovács Gyula fergeteges betétben licitálnak a totális pucérságig Bianca kezére; és amikor már semmi nincs rajtuk, Tranio még azt a maradék semmit is kétszer akkorának mondja. Bátor színházi jelenet ez, nem is elsősorban a pucérság, hanem a veszedelmesen kényes túlzás miatt, de bejön: hahotázik a nézőtér, miközben ott van fölöttük Alföldi baljós tekintete, hogy hát

micsoda majmok ezek itt

még a rémes Petrucchióhoz képest is... És ilyen bátor színházi jelenet akad még néhány; a nővérek is iszapbirkóznak egyet a magától értetődően ott leledző kismedencében.

Alföldi rendezésében keményen dolgoznak a színészek, semmi nyári haknimunka. Karczag Ferenc Békéscsabáról szállt be Baptista Minola szerepébe, és igen szórakoztató ez a szerencsétlen és dörzsölt flótás, akit játszik. Jöttek többen a főiskoláról, fegyelmezetten teszik, amit kell, Horváth Lili erősen hozza a "szőke nőt" Biancában, Kovács István az igazi Vincentio epizódszerepében engedelmesen hajladozik a rámpán, de még ügyesen pisztolyt is ránt, amikor úgy tartja Alföldi kedve.

Most akkor kellene egy bátor kőszínházi igazgató, aki azt mondja, többet ér ez az előadás, mint ez a pár nyári este; láthassák sokan, akik bírják ezt az Alföldi-féle színházat, meg azok is, akik nem.

Csáki Judit

szerző
Csáki Judit
publikálva
2001/34. (08. 23.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...