Olykor a Hamlet jön kapóra ahhoz, hogy egy színház elmondja vele és általa: kizökkent az idő, és nemigen tolja vissza senki. Spiró György új darabja, a Katona József Színházban bemutatott Koccanás ugyanerről szól, meg még arról is, hogy egy árva Hamlet sincsen manapság, hát mi próbálkozunk olykor, eléggé gyászos eredménytelenséggel.Sorozatkoccanás, anyázás, ordítás, lebénul a város, lassú beletörődés, hogy se té, se tova: ez a kiindulópont; gyomorszorítóan ismerős, utoljára tegnap, ugye, mert ma még nem mentem sehová. Khell Csörsz díszlete első blikkre remek, másodikra még remekebb: aki a színpadon heverő ülésekből, tákolmányokból nem ismeri föl a kocsikat, az egzisztenciákat, a karaktereket, húzzon haza máris. Fröccsöntött kerek rondaság: Trabant, fémvázas áldizájn: Skoda, süppedős-kényelmes: nagy Peugeot, persze céges.
Spirót nem a rögvalóság érdekli, hanem az "égi más": fölhabzik hát minden, elrajzolódik, mint egy rendes groteszkben szokás. A karakterek jelenünk kliséit hozzák, egyénítés-egyéniség paradoxona ez: mindenki ismerős, hisz itt lakik a szomszédban. Mindenki szomszédjában.
Spiró György darabja illeszkedik az életmű Zeitstück-vonulatába; a Dobardán-Vircsaft-Kvartett-Honderű-Szappanopera-Elsötétítés krónikása most nem nézett sem előre, sem hátra, hanem megállt az előtte fékező kocsiban, körülnézett,
ki mindenki gyűlhetne ide,
ha benne is megállna valaki, és szépen modellezett egy sima hétköznap reggeli dugót. Én egyébként trükkösen mélyebbnek érzem a Koccanást elődei némelyikénél: ha meglesz a távlat, ha fokozódik a helyzet, hirtelen kinyílnak majd a mélyebb dimenziók, és egyszer csak az is feltárul, ami most, a kellős közepéről nem látszik. Az például, hogy mitől lett a hajdani millpengővel azonos értékű a Férfi és a Nő megannyi diplomája, légnemű sok masszívnak tudott adottság, miért hallgatnak a történelemről a meisseni kávéscsészék.
Kínunkban röhögünk, ez világos mindjárt az elején - ettől még persze belefeledkezünk a kacagásba, mert jók a dialógusok, a poénok, mert mintha a saját szánkból jönnének a replikák. És nem fagyasztja végképp belénk a vigyort sem a megfagyott afgán menekültcsoport a hűtőkamionban, sem a szemünk előtt (na jó, a plexikorlát mögött) agyonlőtt ember, aki persze nyilván valami bűnözőféleség. A darabba szépen bele vannak ékelve ennek a mi kedélytelen állapotunknak a szélsőséges színei is - egyszer főszerephez jutnak. Meg a brazil szappanoperákra rácuppant fiatal anyák, akiknek elég egy kis ragacsos kóla a kombinépántos kombinéjukra, hogy kijöjjön belőlük a valódi én, a beszélő állat. És a babakocsiban ott toligálják a jövőt.
Szóval a darab igen jó, parányit hullámzik itt-ott - az előadás meg még ennyit sem. Zsámbéki Gábor rendezése éles, pontos és analitikus: mindenkire egyformán vetül a vakító fény, hadd lássuk. És a lényeg: nincs színház ma Magyarországon, ahol így lehet kiállítani ezt a huszonöt szereplőt, mint itt; nincs társulat, amelyik ennyire társulat. Hogy hogyan, miként és mibe van mindez, arról majd máskor; most legyen elég az, hogy tekintélyes ellenerők és kísértések ellenére huszonöt jó színész teszi a dolgát, jól.
Például Gáspár Sándor, aki visszaruccant hajdani sikerei helyszínére, és mindjárt rátalált régi színészi énjére is, persze ért és komolyodott közben, mélyült sokat. A Férfi, akit játszik, "háeres", a régi személyzetis mai megfelelője, aki a cégtől kocsit, mobilt és jó sok pénzt kap, de cserébe meg van véve kilóra. És ha porszem kerül a verklibe, hirtelen még Örkény szövegét is fölismeri a kényszerű megtorpanásban, még egy idegen nőre is rá bír nézni érdeklődve és vágyakozva - persze tudja és tudatja velünk is: röpke átmenet az egész. Gáspár otthonosan viseli a figurát, drága ruhadarabjait fokozatosan játszatja át szimbólumból azzá, amik: inggé, nadrággá, lábbelivé.
Nem lehet mindenkit külön leírni, pedig kellene. A Nőt, akinek kiskamasz lánya, domináns anyja, két diplomája, nyelvtudása, ép erkölcsi érzéke, fejlett szociális reflexe, neurózisa és fanyar iróniája van, rezignáltra, megtiportra, kizsigereltre veszi "nodi Eszter, és csak haloványan vetíti belé: aligha lesz itt igazi váltás, nagy szerelem, jó munka, sok pénz, jobb kocsi. Ennyi.
A színpad legsúlyosabb figurája a Vállalkozó: azonnal cselekszik, svádából él. Büfét nyit, vendégmunkásokat dolgoztat, mindenből pénzt csinál, simulékony, korrupt, kedves, becstelen, ügyes. Bezerédi nagyszerű alakításának kulcsa a kettősség: utálatos és elismerésre méltó. Korunk egy másik hőse a Rövidgatyás: Fekete Ernő egy kulturált, öntörvényű, magányos, de legfőképpen is sikeres fiatalembert ábrázol érzékletesen, a tőzsde bajnokát, aki gazdag és otthontalan. Bizonyos értelemben a Hajduk Károly által játszott Hajléktalan a páralakja - persze a skála túlsó végéről -, nem véletlen, hogy egymással találnak hangot leginkább.
És az úttest fölött egy erkélyen idős házaspár ül; a szófukarságba menekült férjet Kun Vilmos, gyanakvó, élelmességre késztetett feleségét Máthé Erzsi játssza, aki némi pénzért ezt-azt, még meisseni kávéskészletet is kölcsönöz a Vállalkozónak - akinek persze fogalma sincs arról, mi az a meisseni...
Van megint egy rendőrpáros; a Csirkefej két közegének mai, másképp sötét változatát Elek Ferenc és Fenyő Iván játssza. Bodnár Erikának színészileg nem túl hálás, de ismerős figura jutott: az ezotériába, misztikus hitbe beleájult Naccsága, akit sorsa romlása feletti kétségbeesése kergetett a "Mester" bűvkörébe. A két barbie-szerű zombival Pelsőczy Réka és Rezes Judit nekem a Csirkefej tinijeit juttatta eszembe, vissza is sírom őket gyorsan; egy másik zombi a gyomokat locsoló és némán kuporgó Tóth Anita, és nagyon jók a többiek is: Bán János, Mészáros Béla, Vajdai Vilmos és mindenki. Szakács Györgyi jelmezei megint "ütősek", hogy csak Varga Zoltán lila nadrágját említsem hirtelen, és a Balázs Pali azt énekli, hogy "nem adom kölcsön a szívem". Kell a fenének.
Csáki Judit
