Lemez

Szőke, felemás

Anneke van Giersbergen: Everything Is Changing

  • Greff András
  • 2012. február 1.

Zene

Hollandia egyik legexportképesebb énekesnőjének új lemeze tökéletes szemléltetőanyaga lehetne annak az elvileg teljesen közismert, a Megasztár-típusú tehetségkutatók temérdek nézője számára azonban valahogy mégsem egészen világos tételnek, miszerint a jó – szép színű, érdekes vibrálású, stabilan uralt – énekhang bizony még távolról sem maga a beérkezés.

Anneke van Giersbergen tizenhat éve tűnt fel az akkor még gótikus metállal, később óvatosan triphopos pszichedelikus rockkal hasító The Gatheringben, és hangjának egyedi tónusa, a Dead Can Dance-en iskolázott, halálos vibratóval fodrozott stílus, valamint a szuperbájos személyiség révén mindjárt kisebbfajta csodának lett elkönyvelve. A kilencvenes években ő lett az európai rockszíntér énekeslányai között az a markáns jelenség, akit a legkönnyebb szeretni, és akibe senki nem rúgna bele jó szívvel – persze a pályafutásának első évtizede alatt nem is igazán lett volna miért. Csak amióta (vagy öt évvel ezelőtt) elhagyta az egyre inkább a saját korlátai közé szoruló zenekarát, azóta nem stimmel nála úgy igazán semmi sem.


Mármint ha a saját dolgait vesszük. Vendégművészként (például Devin Townsend mellett) vagy más szerzők dalainak előadójaként ma is könnyedén hozza, amit kell – és éppen ez a tény hordozza a kulcsot a kudarcok megértéséhez. Aligha lehet ugyanis egyéb tanulságot lepárolni, mint hogy Anneke van Giersbergen dalszerzőnek bizony igencsak középszerű versenyző. Nem csak arról van szó, hogy a dalai alapját adó langyos gitárpop mennyire jellegtelen és unalmas még ezen a korábbiaknál jóval kevésbé tinglitanglis új anyagon is. Hanem arról, hogy ez a saját maga – illetve jelen esetben egy innovatív megoldásokat fájdalmas következetességgel kerülő producer, Daniel Cardoso – által egyberakott zene a maga brutális szimplaságával alkalmatlan arra, hogy a főhősnőt izgalmas kalandokra csalogassa a hangjával. Ezen a lemezen minden egyes kiénekelt hang makulátlan, de az albumnyitó Feel Alive után (ami a Gathering erősebb korszakában legföljebb a kislemezek B oldalára fért volna fel) eltűnnek a markáns dallamok, és Giersbergen még arra sem igen szorítja magát, hogy legalább hangjának magasságával játsszon kicsit, amivel pedig igazán drámai kontrasztokig tudott eljutni egykor. Mondhatnánk persze, hogy az Everything Is Changing nem bánt voltaképp senkit sem, de még ez sem lenne egészen igaz: élesen látni a hajszálrepedést a világ falán, amikor egy ekkora kaliber ilyen alacsonyra lő.

PIAS Holland, 2012; Anneke van Giersbergen május 30-án a Club 202-ben lép fel Budapesten.

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.