Magyar Narancs: Pár éve azt mondtátok, hogy azért nem adtok ki új lemezt, mert nem tudjátok, hogyan jöhetne vissza a befektetésnek legalább egy kis része. Azóta rájöttetek?
Pettik Ádám: Nyertünk a lottón, mostantól hobbinak tekintjük a zenélést. Jó, nem, de muszáj volt már lemezt csinálni.
Barcza Gergő: Most ugyanúgy nem éri meg lemezt kiadni, mint pár éve, de beláttuk, hogy nem húzhatjuk tovább. Ám nem csak ez motivált, tele is voltunk új ötletekkel: a zenélés egyik legizgalmasabb része, amikor az ember új anyagot ír.
MN: Azt is mondtátok, hogy a letöltések miatt sem éri meg lemezt készíteni. Tényleg ekkora probléma lenne ez?
BG: Ez minden zenésznek nagy probléma; már közhely, hogy a letöltés tönkreteszi a zenét.
PÁ: Az, hogy ha valami, amit letöltöttél, nagyon tetszik, akkor majd meg is veszed, egy mese, ahogy az is mese, hogy ha sokan töltenek le, akkor jobban hívnak fesztiválokra, mert jól pörög a dolog.
MN: Az sem igaz, hogy ha sok a letöltő, többen vesznek koncertjegyet?
BG: Magyarországon - és főleg Budapesten - az emberek egyre kevesebbet járnak fizetős koncertre. Átrendeződik a piac, és azért vagyunk egy kicsit megzakkanva ettől, mert ez az átrendeződés pont most és az elmúlt tíz évben zajlik, amikor a Besh o droM is ténykedik. De visszatérve a lemezre, azt láttuk be, hogy felesleges ezeken keseregni, meg kell próbálni együtt élni ezzel a helyzettel. Így otthon végeztük a munkafolyamat mindazon részét, amit csak tudtunk: otthon vettük fel a lemezt, csak az utómunka készült stúdióban. A mai technológia ezt már elég könnyedén lehetővé teszi, és így nagyon stresszmentesen sikerült megoldanunk a felvételt, nem ketyegett a stúdióidő. Szerintem ez hallatszik is a lemezen: nagyon elégedettek vagyunk a végeredménnyel.
MN: És most majd megint eltelik hat év a következő lemezig?
BG: Az az igazság, hogy ez borzasztó nagy meló; ahhoz, hogy nekikezdjünk, kell egy jelentős motiváció és a körülmények jó együttállása. Kicsit hideg vízbe ugrás jellege van a lemezkészítésnek: nem tudhatod, mi lesz a vége, de abban biztos lehetsz, hogy sokat kell dolgozni rajta. Megjósolhatatlan, mikor csinálunk legközelebb lemezt; a Kertünk alatt fogadtatásán is sok múlik.
MN: Mit értetek jó fogadtatás alatt?
BG: Nem arra vagyok kíváncsi, hogy jó-e a zenei anyag, amit felvettünk, mert arról pontosan tudom, hogy az: ennél jobb zenét nem tudunk csinálni, ez a legjobb, ami belőlünk kijön. A zenekar 12 éve játszik, és közben többször kicserélődött a közönség: most is ugyanolyan fiatalok járnak a koncertekre, mint 12 éve. Ezeket az embereket nem ismerem olyan jól, mint a kortársaimat ismertem akkor, tehát van egy lutri a dologban, mégis azt látjuk, hogy akárhová megyünk az országban, mindenütt van egy mag, amely abszolút befogadó, ismeri a legújabb számokat, énekel és táncol. Ez megerősítést ad, hogy érdemes tovább csinálni.
MN: Azt gondolom, hogy ebben a műfajban a legfontosabb az, hogy a közönség jól érezze magát, és táncoljon - szerintetek is?
BG: Amit mi játszunk, az tánczene, ezt nem győzöm hangsúlyozni a koncerteken is - de azért erre rá szoktak jönni elég hamar. Ennek a zenének az az értelme, hogy táncoljanak rá, és nekünk is jobban esik, ha ez így van.
PÁ: Persze úgy csinálunk, mintha így lenne, de azért szerintem a Besh o droM mindig is sokkal komolyabb volt, mint egy tánczenekar: hihetetlen mennyiségű improvizációs rész van, komoly a hangszeres tudás, komolyak az instrumentális részek. Szerintem hallgatni is jó, de persze lehet, kell táncolni is.
MN: Az új lemezen mintha jobban nyitnátok az elektronika felé - ebben biztosan szerepe van Gergő új hangszerének is.
BG: A zenekar mindig nyitott volt az elektronika felé, de talán ahogy ez a hangszer bekerült a zenekarba, óhatatlanul is több lett az elektronika. Ez egyébként egy EWI (Electric Wind Instrument) 4000S névre hallgató hangszer, vagy nejlonszaxi, ahogy mi nevezzük: lényegében egy szintetizátor, amit fújni kell. Egy fúvós hangszer általában két és fél - három és fél oktávos, ez pedig hét: ha egy fúvós ilyet kap a kezébe, azt óriási nyitásként éli meg. A szaxofon mellett ez lett a fő hangszerem; gyakorlatilag bármit el tudok játszani rajta, csak a fantáziám szab határt - ez sem a szaxofonnál, sem a többi hangszernél nincs így, mindenhol érzem a hangszer korlátait. A délről, keletről jött emberek imádják a hangját, a nyugati "Balkán-szakértők" viszont kivannak tőle. 'k nem ismerik a balkáni zene mai változatait, azt, ami az orrunk előtt zajlik, a most élő népzenét: abban a szintetizátor az egyik legfontosabb hangszer. A tradíciók bármiféle rombolása nélkül, zseniálisan veszik át az elektronikus hangszereket, tökéletesen megőrizve az összes hagyományos díszítést és artikulálási módot. Szerelmese vagyok annak, ami most a Balkánon zajlik, ahogy a videomegosztókkal kitágulnak a lehetőségek. Amikor egy indiai, mondjuk, bollywoodi slágert feldolgoznak román manele stílusban, majd erre reagál egy indiai zenész, és esetleg belevesz még valami dél-amerikai reggaetonritmust: a globalizációnak ezért a szeletéért én odavagyok. És ez körbeterjed az egész Balkánon és a világ jobbik felén.
MN: Mintha úgy éreznéd, hogy Magyarország ilyen téren le van maradva.
BG: Magyarországon ma már senkinek nincs szüksége normális élő népzenekarra mondjuk az esküvőjén, márpedig ha az esküvős zenekarok nem tudnak dolgozni, onnantól kezdve a népzenének ez az ága meghalt. A körülöttünk lévő országokban még szükségük van az embereknek élő bandákra az élet olyan területein, mint az esküvő, a temetés, a mulatozás. A népzene akkor élő, ha használják, ezért is bánt minket rettentően, amikor azt hányják a szemünkre, hogy megszentségtelenítjük a népzenét, hogy "nem magyar" zenét játszunk, vagy hogy tán mi magunk sem vagyunk magyarok - az ilyen hangok újra felerősödtek az elmúlt fél évben. Azt gondolom, hogy az elmúlt évtizedben a balkáni és kelet-európai zene már átment egy olyan kategóriába - és ebben nekünk is nagy szerepünk volt -, amiről elfogadják, hogy bárki hozzányúlhat, bárki bárhogy dolgozhat vele. A latin zenénél vagy a reggae-nél ez már mindenki számára egyértelmű: miért lenne más a magyar népzene? A mi zenénk azért tud népszerű lenni, mert mai, modern nyelven, a saját nyelvünkön szólalnak meg a régi dallamok és dalok. Mi arra vagyunk hivatottak, hogy így használjuk a magyar és a balkáni népzenét, mások pedig arra, hogy tradicionálisan játsszák. Elég nagy a világ, hogy megférjünk egymás mellett.
MN: Nagyjából milyen arányban keveredik a Besh o droMban a tradicionális zene a saját zenétekkel?
BG: Minden szám máshogy áll össze, de a témák jó része eredetileg tradicionális. De amint egy dallam átmegy rajtam és a szaxofonomon, aztán átmegy Ádámékon, és belekerülnek új ötletek, jön egy másik ritmus, akkordkör vagy ének - addigra már semmiképpen sem tekinthető tradicionálisnak. Sosem törekedtünk tradicionális játékmódra, olyannyira, hogy amikor leviszek próbára egy felvételt, a többiek nem is akarják meghallgatni.
PÁ: Igen, mert ha ehelyett Gergő csak elfúj egy témát, és nincs mellette semmi más, akkor az első pillanatban - az a legfontosabb - azt képzelek mellé, amit akarok. Nagyon befolyásolna, ha hallanám, hogy van eredetiben. Még ha a tapasztalat miatt az első pillanatban érzem is, hogy milyen ütés adná magát, inkább azon gondolkozom, hogy mit lehetne rá ütni úgy, hogy ne az, hanem egy másik történet induljon el belőle.
MN: Azért mégis van, hogy egy-egy számotokról azt mondják, hogy ez egy makedón vagy afgán téma.
PÁ: Egyrészt lehet, hogy a ritmus annyira adta magát, hogy akár véletlenül is eljutottunk oda. De ebben az is benne van, hogy ma már sokkal többet tudnak az emberek a zenéről, mint 50-60 éve. Akkor, ha valaki meghallott egy dallamot, és nem volt zeneszerző, fogalma sem volt, hogy honnan származik, ha maga a szerző nem adta az átiratának azt a címet, hogy mondjuk "Román népi táncok". Ma már, ha akár az átlagember is meghall valamilyen tamburás zenét, rögtön azt mondja, hogy ez valami délies: nem szerb?
MN: Az elmúlt 12 évben aránylag sok énekesnőt fogyasztottatok el - miért?
BG: Ezt az énekesnőktől kérdezd. Én sem értem: ez egy speciális jelenség, amelynek az általános magyarázatán még dolgozom.
PÁ: Mindenből sokat fogyasztottunk - több basszusgitárosunk volt, mint énekesünk. Rengeteg nagyon tehetséges ember játszott a zenekarban, akikkel egy idő után már nem egyeztek annyira az érdekeink; mindegy, hogy azért, mert minekünk volt sok valaki, vagy ő szeretett volna szólókarriert. De ez tök normális dolog, és szerintem a zenekar még mindig lineáris fejlődésben van, egyre jobb lesz, mindig az éppen aktuális felállás a legjobb. És amíg így érzem, addig mindegy, hogy akkor éppen kivel mennyire volt jó vagy nem jó együtt játszani.
