Lemez

Utolsó lélegzetig

Anna Calvi: One Breath

  • - minek -
  • 2014. január 5.

Zene

Anna Calvi tipikus későn érő tehetség - ennek azonban megvan az az előnye is, hogy rögvest dalszerzői, előadói és hangszeres zenészi tudásának birtokában, úgyszólván teljes fegyverzetben léphetett a nagyközönség elé.

Angol anya és olasz apa gyermekeként született egy angol kisvárosban, még 1980-ban. Hamar a zene bűvöletébe került, hála a sztereotípiásan muzikális talján apukának, akinek sajátos érdeklődési köre az operától a jóval formabontóbb dolgokig (pl. Captain Beefheartig) terjedt. A Calvi lány gitár és hegedű tanszakon végzett: érdeklődését egyszerre formálta Ravel, Debussy, illetve Django Reinhardt és Jimi Hendrix. Későbbi munkássága és vokális adottságai tükrében talán meghökkentő, de csak a húszas évei közepén kezdett énekelni: eddig tartott, míg legyőzte ezzel kapcsolatos oktalan fóbiáit. Az is jellemző, hogy egy kifejezetten a videomegosztókra szánt feldolgozássorozat (Attic Sessions) tette ismertté a nevét, első saját dalaival pedig rögtön olyan rajongókat szerzett, mint Brian Eno. 2011-es, Anna Calvi című bemutatkozó albumát aztán már valósággal ünnepelte a kritika. Minden rendben is volt vele: a drámai (néha már-már melodrámai) tónusokkal gazdagon átszőtt hang, a gitárjáték (meg a többi: szinte mindent ő játszott fel), a dalok a maguk trendeken kívüli, szabálytalan valójukban és az egész személyiség, mely afféle emanációként tör elő ezekből a töredékes áriákból és szabálytalan rockhimnuszokból.

A One Breath kapcsán is leszögezhetjük mindezt - azzal a határozott különbséggel, hogy most a kezdetektől, a lemez első hangjaitól fogva világos, hogy egy telivér, habár öntörvényű rocklemezt hallgatunk, amiért részben John Congleton, az új producer meg a korábban a Portisheaddel is dolgozó billentyűs, John Baggott a felelős. Calvi ezenfelül már a megjelenését kísérő nyilatkozataiban is világossá tette, hogy az új album olyan, mint a pillanat, melyet követően teljesen kitárulkozol - egyszerre izgalmas és rémisztő. A halálról, szerelemről, vágyról szóló szövegek erős személyessége, a dalok vallomásos lírája persze éppen a csöndes (ál)introvertáltságtól a monumentális hatású gesztusokig terjedő széles előadói repertoárban nyeri el a maga jelentését. Hogy mindehhez még perfekcionista hangszerelés és remek gitárjáték, no és számos tökéletesen megkomponált dal is társul, az csak a ráadás. Meglehet, a számok között akad néhány kevésbé erős is (alig-alig), de az album hangulatából ezek sem zökkentenek ki, és maguk is hozzájárulnak a One Breath egésze által sugallt hullámvasútfílinghez. A Suddenlyvel és az Elizával kapásból nagyon erősen kezdődik a lemez - de a Cry, a Sing To Me, a Tristan, a One Breath, a Carry Me Over, azaz a néha már a címük alapján is kissé túlfűtött rockballadák később is a kellő magasságba repítenek, míg a záró The Bridge már nem vezet sehová, csak engedi, hogy simogassanak az angyali hangok.

Domino/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Helyreigazítás

  • narancs.hu

Helyreigazítás az Egy elképesztő történet: gondnokság alá akarta vetetni egykori barátját, majd bíróságra ment, de a pert is elbukta című cikk miatt.

Magyar Péter-Orbán Viktor: 2:0

Állítólag kétszer annyian voltak az Andrássy úti Nemzeti Meneten, mint a Kossuth térre érkező Békemeneten, ám legalább ennyire fontos, hogy mit mondtak a vezérszónokok. Magyar Péter miszlikbe vágta Orbán Viktort egyebek mellett azzal, hogy saját szavait hozta fel ellene. Aztán megjött a Ryanair.

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.