Angol anya és olasz apa gyermekeként született egy angol kisvárosban, még 1980-ban. Hamar a zene bűvöletébe került, hála a sztereotípiásan muzikális talján apukának, akinek sajátos érdeklődési köre az operától a jóval formabontóbb dolgokig (pl. Captain Beefheartig) terjedt. A Calvi lány gitár és hegedű tanszakon végzett: érdeklődését egyszerre formálta Ravel, Debussy, illetve Django Reinhardt és Jimi Hendrix. Későbbi munkássága és vokális adottságai tükrében talán meghökkentő, de csak a húszas évei közepén kezdett énekelni: eddig tartott, míg legyőzte ezzel kapcsolatos oktalan fóbiáit. Az is jellemző, hogy egy kifejezetten a videomegosztókra szánt feldolgozássorozat (Attic Sessions) tette ismertté a nevét, első saját dalaival pedig rögtön olyan rajongókat szerzett, mint Brian Eno. 2011-es, Anna Calvi című bemutatkozó albumát aztán már valósággal ünnepelte a kritika. Minden rendben is volt vele: a drámai (néha már-már melodrámai) tónusokkal gazdagon átszőtt hang, a gitárjáték (meg a többi: szinte mindent ő játszott fel), a dalok a maguk trendeken kívüli, szabálytalan valójukban és az egész személyiség, mely afféle emanációként tör elő ezekből a töredékes áriákból és szabálytalan rockhimnuszokból.
A One Breath kapcsán is leszögezhetjük mindezt - azzal a határozott különbséggel, hogy most a kezdetektől, a lemez első hangjaitól fogva világos, hogy egy telivér, habár öntörvényű rocklemezt hallgatunk, amiért részben John Congleton, az új producer meg a korábban a Portisheaddel is dolgozó billentyűs, John Baggott a felelős. Calvi ezenfelül már a megjelenését kísérő nyilatkozataiban is világossá tette, hogy az új album olyan, mint a pillanat, melyet követően teljesen kitárulkozol - egyszerre izgalmas és rémisztő. A halálról, szerelemről, vágyról szóló szövegek erős személyessége, a dalok vallomásos lírája persze éppen a csöndes (ál)introvertáltságtól a monumentális hatású gesztusokig terjedő széles előadói repertoárban nyeri el a maga jelentését. Hogy mindehhez még perfekcionista hangszerelés és remek gitárjáték, no és számos tökéletesen megkomponált dal is társul, az csak a ráadás. Meglehet, a számok között akad néhány kevésbé erős is (alig-alig), de az album hangulatából ezek sem zökkentenek ki, és maguk is hozzájárulnak a One Breath egésze által sugallt hullámvasútfílinghez. A Suddenlyvel és az Elizával kapásból nagyon erősen kezdődik a lemez - de a Cry, a Sing To Me, a Tristan, a One Breath, a Carry Me Over, azaz a néha már a címük alapján is kissé túlfűtött rockballadák később is a kellő magasságba repítenek, míg a záró The Bridge már nem vezet sehová, csak engedi, hogy simogassanak az angyali hangok.
Domino/Neon Music, 2013
