Lemez

Utolsó lélegzetig

Anna Calvi: One Breath

  • - minek -
  • 2014. január 5.

Zene

Anna Calvi tipikus későn érő tehetség - ennek azonban megvan az az előnye is, hogy rögvest dalszerzői, előadói és hangszeres zenészi tudásának birtokában, úgyszólván teljes fegyverzetben léphetett a nagyközönség elé.

Angol anya és olasz apa gyermekeként született egy angol kisvárosban, még 1980-ban. Hamar a zene bűvöletébe került, hála a sztereotípiásan muzikális talján apukának, akinek sajátos érdeklődési köre az operától a jóval formabontóbb dolgokig (pl. Captain Beefheartig) terjedt. A Calvi lány gitár és hegedű tanszakon végzett: érdeklődését egyszerre formálta Ravel, Debussy, illetve Django Reinhardt és Jimi Hendrix. Későbbi munkássága és vokális adottságai tükrében talán meghökkentő, de csak a húszas évei közepén kezdett énekelni: eddig tartott, míg legyőzte ezzel kapcsolatos oktalan fóbiáit. Az is jellemző, hogy egy kifejezetten a videomegosztókra szánt feldolgozássorozat (Attic Sessions) tette ismertté a nevét, első saját dalaival pedig rögtön olyan rajongókat szerzett, mint Brian Eno. 2011-es, Anna Calvi című bemutatkozó albumát aztán már valósággal ünnepelte a kritika. Minden rendben is volt vele: a drámai (néha már-már melodrámai) tónusokkal gazdagon átszőtt hang, a gitárjáték (meg a többi: szinte mindent ő játszott fel), a dalok a maguk trendeken kívüli, szabálytalan valójukban és az egész személyiség, mely afféle emanációként tör elő ezekből a töredékes áriákból és szabálytalan rockhimnuszokból.

A One Breath kapcsán is leszögezhetjük mindezt - azzal a határozott különbséggel, hogy most a kezdetektől, a lemez első hangjaitól fogva világos, hogy egy telivér, habár öntörvényű rocklemezt hallgatunk, amiért részben John Congleton, az új producer meg a korábban a Portisheaddel is dolgozó billentyűs, John Baggott a felelős. Calvi ezenfelül már a megjelenését kísérő nyilatkozataiban is világossá tette, hogy az új album olyan, mint a pillanat, melyet követően teljesen kitárulkozol - egyszerre izgalmas és rémisztő. A halálról, szerelemről, vágyról szóló szövegek erős személyessége, a dalok vallomásos lírája persze éppen a csöndes (ál)introvertáltságtól a monumentális hatású gesztusokig terjedő széles előadói repertoárban nyeri el a maga jelentését. Hogy mindehhez még perfekcionista hangszerelés és remek gitárjáték, no és számos tökéletesen megkomponált dal is társul, az csak a ráadás. Meglehet, a számok között akad néhány kevésbé erős is (alig-alig), de az album hangulatából ezek sem zökkentenek ki, és maguk is hozzájárulnak a One Breath egésze által sugallt hullámvasútfílinghez. A Suddenlyvel és az Elizával kapásból nagyon erősen kezdődik a lemez - de a Cry, a Sing To Me, a Tristan, a One Breath, a Carry Me Over, azaz a néha már a címük alapján is kissé túlfűtött rockballadák később is a kellő magasságba repítenek, míg a záró The Bridge már nem vezet sehová, csak engedi, hogy simogassanak az angyali hangok.

Domino/Neon Music, 2013

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.