Vakon

Gabriel García Márquez: Száz év magány

  • Csáki Judit
  • 2007. január 25.

Színház

A színpad csupa rámpa: lentről föl, jobbról balra. És teli van: száz év vagy egy egész falu, Macondo hordalékát pakolta rá Füzér Anni. Szekrények, székek és megannyi nézni való apróság - és hogy ebben az életszagú zsúfoltságban az idő, pontosabban az idő múlása is gyökeret vert, az csak később derül ki.

García Márquez Száz év magány című regénye - nemcsak a Nobel-díjra kifutó népszerűségi hullám, hanem a huszadik század egyik, a művészetben is gyökeret vert szociológiai vívmánya, a magány "megzenésítése" okán - ezernyi olvasattal ajándékozza meg befogadóját. Ezekből választott egyet Schwajda György, amikor 1990-ben a szolnoki színház számára elkészítette a színpadi változatot (Taub János rendezte) - Törőcsik Mari Ursulájának. Aki frenetikus volt a szerepben - és néhány évvel később Molnár Piroska egészen másképp volt az, de mégis; az egri, Csizmadia Tibor rendezte előadásban.

Schwajda adaptációja színházbarát - a García Márquezzel kapcsolatban sokszor emlegetett "mágikus realizmust" úgy sikerült átmentenie, hogy Ursula nagy meséjévé írta, nemcsak a családregényt, hanem a Macondo-féle teremtésmítoszt is. A mese pedig imádja a színpadot.

A Vígszínházban az Ursulát alakító Börcsök Enikő folyamatos tevés-vevés közepette mondja a Buendía-klán és Macondo meséjét, zöldséget pucol, főz, gyereket fog kézen, beteget ápol - hétköznapiságba ágyazza a nemzedékek és a falu sorsát, ezzel is jelezvén a legfőbb parancsot: az életnek mennie kell. Börcsök csak az előadás elején és a végén totyog öregesen - egyébként Ursulája energikus, tettre kész, a különféle váratlan fordulatokat azonnal gyakorlatiasan besimítja az élet rücskös szövetébe, és csak apró jelek utalnak arra, hogy lassan föleszi a magány - erős és szenvedélyes alakítás ez. Ursula

vakon is mindent lát

- mi meg látjuk, hogy mindenről gondol is valamit. És mégis: szereti mindvégig ezt az ő álmodozó, naiv, ezért teremtésre kivált alkalmas, de praktikus létezésre teljességgel alkalmatlan Buendíáját, a José Arcadiót, aki az ő hatalmas örömujjongásával létrehozta a falut és a nagy családot - kódolva a pusztulás mindkettőben, de ezt a Hegedűs D. Géza által sűrűre formált, átszellemült örökgyerek nem látja, nem hiszi.

A színpadon nagy tabló kel életre; az akció és a narrálás összefonódásában különféle bútorokból bújnak elő a szereplők, szép születés-letelepedés szimbólum ez. Harkányi Endre Melchiadese nyakba vetett rókaprémmel érkezik először - hogy aztán, mint egy igazi Mefisztó-Lucifer, mármint népmesei hangolásban, tehát kópés-könnyedén elárassza "találmányaival" és bölcselkedéseivel Macondót. Harkányi rezignált, jövőbe látó filozófusa velünk, a közönséggel kacsint össze: mindketten tudjuk, mi lesz a vége.

Minek is? A születésnek, szeretésnek, gyűlölésnek, halálnak? Egy kis falunak? És vajon ez a lényeg, a vég? Amikor a Vígszínház színpadán úgy szaporodnak a fehér arcú holtak, mint temetőben a keresztek, muszáj észrevennünk, hogy nem az eleje és a vége, a születés és a halál a lényeg, hanem a közben.

Közben pedig életek történnek: a házhoz sodródik Visitación; Venczel Vera szikár és nélkülözhetetlen örök élet-szolgát játszik, másfélét, mint Börcsök Ursulája, de ugyanonnan. Vagy ott van Pilar, a vörös loboncos asszony, aki a test örömeivel vigasztal minden rászorulót - Pap Vera erősen életes alakot formál belőle, akinek önmagának kevés öröm jutott, még gyerekeit is felszívta a Buendía-ház. Ahonnan az egyik fiút az ismeretlen vonzása ragadja el, a lányok összevesznek egy férfin, a másik fiú az ölésbe - vagy öletésbe - hal bele, van háború, viszály, betegség. És ha arra téved egy idegen - Telekes Péter olasz zongorahangolója jó karakter -, nem menekül többé.

Mivel valóban egy óriásfénykép figurái kelnek életre, némelyik alakítás képszerű marad, kétdimenziós. De a legtöbb színész beletalál a mese intonációjához illő színpadi fogalmazásmódba: az előtérbe játsszák magukat, míg róluk szól a mese, és eltűnnek valamelyik bútor mögött, ha véget ért.

Számos szép jelenet emelkedik ki a történet lassú hömpölygéséből; ezek egyike, ahogyan Hegedűs D. Géza Buendíája belemerevül az ő "örök hétfőjébe", ahogy a létrához kötözve mered a semmibe. Ahol éppúgy nem lát semmit, mint Börcsök megvakuló Ursulája - változatok a "megtestesülő" magányra: kettős vakság. És szép a halál; nemcsak a széken üldögélő, Nostradamust olvasó és mosolygó, immár fehér arcú Melchiadesé, hanem a meghalni az ő ölébe kuporodó Remediosé (Tornyi Ildikó) is, kivált pedig a halál előtt még egyszer magára, a világra és feleségére ébredő Buendíáé.

Forgács Péter rendezése a történetre és a színészekre bízza magát: két tuti elem, nem kell rendezői flikk-flakk - mindazonáltal erőteljesebb rendezői jelenlét használt volna: a ritmus olykor egyenetlen, a szerepformálások szintén, a szimbolikus pillanatok pedig néha belevesznek a teatralitás csinált szépségébe.

A legvégén eső hull Macondóra - ez is García Márquez -, Börcsök Ursulája krumplit fal, ez az utolsó erős pillanat, a lehulló fehér leplet már elfelejtettem.

Vígszínház, január 7.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.