Macklemore & Ryan Lewis, feat. Mary Lambert: Same Love
2012 novemberében Washington állam lakossága 52:48 arányban népszavazáson mondott igent az azonos nemű párok házasságkötési jogára. Soha nem derül ki, mi lett volna, ha a Same Love nem működik az egyenjogúsítók nem hivatalos kampánydalaként, de bizonyára segített átvinni az üzenetet: a szerelem ugyanaz, bármilyen nemi identitású embereket köt is össze.
A Macklemore művésznéven dolgozó rapper, Ben Haggerty és Ryan Lewis dj, producer 2009-ben kezdte meg a közös munkát Washington fővárosában, Seattle-ben. Első albumuk, a The Heist egyik kislemeze a Same Love. A részben Lewis rendezte klip az üzenetet hordozó videók kategóriájának nyertese volt az MTV 2013-as Video Music Awards versenyén. A dalt 33, jegygyűrűt cserélő pár felvonultatásával adták elő 2014 januárjában, az 54. Grammy-gálaesten, ahol a duó a legjobb rapalbum (The Heist) és a legjobb rapszám (Thrift Shop) díját is átvehette. A Same Love-ba beépítették Madonnát az Open Your Hearttal – nem véletlenül: épp tíz évvel jártunk ama leszbi csók után, amelyet Madonna helyezett el Britney Spears és Christina Aguilera ajkán az MTV 2003-as Video Music Awards gálaestjén.
A Same Love klipje a reklámfilmek harmonikus képeivel vezet végig az élet nagy pillanatain, a születéstől a szerelmi idillen át a halálos ágyig. A dalszöveg – szembesítés: a hiphop szubkultúrát a homofóbiával, az online kommentelőket az anonim gyűlölködéssel, az egyházat saját tanításával a szeretetről, és egyáltalán: mindenkit a melegeket stigmatizáló sztereotípiák kártékonyságával.
„A jobboldali konzervatívok szerint ez döntés kérdése / Némi kezelés és vallás útján gyógyítható / A hajlam átalakítható / Istent játszanának, na ne már / Amerika, a bátrak hona még mindig fél az ismeretlentől / Valahogy elfelejtik, hogy Isten minden gyermekét szereti…”
Az egyenlő jogokért kiállásra bátorító Macklemore szónoklatának szenvedélyes sodrását Mary Lambert szerelmes dallama ellenpontozza a refrénben: „Nem tudok megváltozni / Ha megpróbálnék / Ha akarnék, akkor se tudnék…”
Macklemore és Ryan Lewis augusztus 14-én, a Sziget Fesztivál Nagyszínpadán szerepel.
Van Morrison: Madame George
„In the corner playing dominoes in drag / The one and only Madame George” – énekli 2.30 és 2.40 között Van Morrison, és noha a George szót úgy elharapja, hogy az inkább Joynak hallható, nehéz ezt a két sort nem egy női ruhában dominózó férfiúra vonatkoztatni. Még akkor is, ha maga a szerző mondta el interjúiban, hogy dalának főhőse eredetileg Madame Joy volt, csak leírva valahogyan George lett belőle, s cáfolta azt is, hogy a dal egy konkrét transzvesztitáról szólna: Madame George fiktív személy, különböző alakokból gyúrta össze. Egyszóval nem az, akinek elsőre látszik. Sokan kutatták és vélték megtalálni a megoldást a Madame George-rejtélyre Belfast és/vagy Dublin különféle szubkultúráiban (drog, szerencsejáték, art), tippek és történetek keringenek évtizedek óta. De nincs, és valószínűleg nem is lesz végső, tökéletes tudásunk erről – jobb, ha megelégszünk azzal, ami valóban biztos: a Madame George Van Morrison kikezdhetetlen klasszikus dala. S tán nem is annyira a titokzatos Madame George-ról szól, aki körül „édes parfümillat” lebeg, s a razziázó rendőrök elől „mindent kidob az ablakon, ami nála volt”. Inkább az elválásról, ahogy vonatra szállva nemcsak az ismerős utcákat hagyja maga mögött az ember, hanem életének egy szakaszát is. Ilyen búcsúnál, pláne ilyen érzékeny akusztikus hangszerelésnél természetes a szemek elhomályosulása.
A Madame George Van Morrison 1968-as szólóalbuma, az Astral Weeks egyik vivőszáma. A fenti koncertfelvétel épp negyven évvel később, 2008 novemberében, Los Angelesben készült. A Morrison szerzeményeiből szerkesztett tribute-albumon (No Prima Donna) Marianne Faithful méltó előadásában szól.
Kinks: Lola
Madame George-ot „csak” a furcsaság aurája öleli körül, Lola viszont tánc közben természetesen át is öleli partnerét: „Nem vagyok a legmasszívabb fickó / S amint magához szorított, majd’ eltörte a gerincem” – énekli mosolyogva Ray Davies, nőnemű személyes névmással (she) helyettesítve Lola nevét. Lola a dal sztorija szerint egy sohói klubban lépett oda hozzá, „sötétbarna hangon” táncolni hívta, s érthetetlen okból „a járása olyan volt, mint egy nőnek, de úgy beszélt, mint egy férfi”. A következő jelenet Lola lakásán játszódik. „Most férfit csinálok belőled, kisfiú” – szólalt meg, de ekkor végre leesett a tantusz, s narrátorunk ellökte magától. Semmi harag, de egy tapasztalattal gazdagabb lett ebben az „összekavarodott” világban, ahol „a lányokból fiúk lesznek, a fiúkból meg lányok”.
Az 1970 nyarán megjelent Lola a Kinks egyik legsikeresebb kislemeze. Mint látható, felléptek vele a Top Of The Pops című angol slágerlistashow-ban is. Az albumverziótól eltérően itt a dalszöveg második sorában, 0.15-nél Ray Davis cherry colát énekelt Coca-Cola helyett: a változtatásra azért volt szükség, hogy a rádióban és tévében sugározhassák a számot. Nem a transzvesztita tartalom, hanem a márkareklámként értelmezhető szöveg ütközött a BBC irányelveivel. A Raincoats 1979-es feldolgozásában, női énekhangokon még egy csavart kapott a szám.
Lou Reed: Walk On The Wild Side
Egy Kinks-életrajz szerint a Lola ötletét Ray Davis a zenekar menedzserétől kapta, annak volt ilyesféle kalandja egy görbe éjszakán. Lou Reed viszont közelről ismerte a Walk On The Wild Side szereplőit, többségüket ráadásul azon a néven emelte is be a dal szövegébe, ahogyan a társaságban futottak. A társaság Andy Warhol környezete: az 1960-as, 70-es évek New York-i művészvilágának egyik epicentruma, a Factory.
A Walk On The Wild Side minden versszakának más a hőse. Finoman fogalmazva, életmódjuk alternativitása helyezi őket egymás mellé. Candy műfaja az orális szex. Joe senkinek nem ad semmit ingyen. Holly autóstoppal indul el Miamiból, és mire New Yorkba ér, szemöldökét kitépdeste, lábáról leborotválta a szőrt, s immár fiúból lánnyá változva hív sétára „a vad oldalon”. (Nagyjából így is történt: a Puerto Ricó-i származású fiú valóban Miamiból ment New Yorkba, nevét Haraldóról változtatta Holly Woodlownra, s transzvesztita színésznőként érvényesült Warhol és mások filmjeiben és a színpadon, például a szintén transzvesztita Jayne Countyval a Les Girls című produkcióban New Yorkban, 1983-ban.)
A Walk On The Wild Side Lou Reed második szólóalbumán, az 1972-es Transformeren jelent meg. Címét Nelson Algren (1909–1981) magyarra még le nem fordított regénye (A Walk On The Wild Side, 1956; filmen 1962) adta. Az itt látható 1973-as koncertfelvételen az első versszak utáni instrumentális részben, 0.43 és 0.51 között Reed falloszként kezeli a mikrofont, és nem viccel. A szám magyar verzióját 40 évvel később kollégánk, Legát Tibor találta telibe, nála a „take a walk on the wild side” így hangzik: „épp a pokolra szálltál”. A felvétel 2013 decemberében készült, a Lou Reed-emlékkoncerten.
Wayne/Jayne County: Man Enough To Be A Woman
„Transzszexualitást érzek / Nehéz hűnek lenni ahhoz, aki igazán benned lakik / Botrányt érzek / Nehéz hűnek lenni, ha ujjal mutatnak rád és megbámulnak / A maszkulinitás maszkjának viselésére kondicionáltak / Egy eltérő árnyalat másik keveréke / Vagyok, aki vagyok / És le se szarom / Tudni akarom, tudni akarom, tudni akarom / Eléggé férfi vagy ahhoz, hogy nő legyél?”
A húsba vágó kérdést Wayne/Jayne County intézi önmagához és közönségéhez a művészete esszenciáját és önéletrajzi kötetének címét is adó számban. Keresztneve megkettőzése személyisége megkettőzését tükrözi – sőt, tulajdonképpen megháromszorozódását. 1947-ben Wayne Rogers néven született. Vidékről New Yorkba érkezvén lett belőle Wayne County. 1969 után előbb színpadi produkciókban, majd zenekarai (Queen Elizabeth, Wayne County & The Backstreet Boys, Wayne County & The Electric Chairs) élén, a Warhol fémjelezte New York-i közegben, a glam és a punk előfutárai között, majd 1977-től Londonban szerepelt.
Leghíresebb számát Wayne Countyként írta 1973-ban, de természetesen Jayne Countyvá átalakulva is műsorán tartotta. A fenti unplugged felvétel a New York-i Fez Clubban készült, Lisa Jackson kíséretében. 1978-as albumán (Storm The Gates Of Heaven) eredeti, rockos változatában szól.
Wayne/Jayne County úttörő a szókimondó transzszexuális énekesek világában. Zenekarával és dj-ként is rendszeresen szerepelt a New York-i underground legendás klubjai közé tartozó Max’s Kansas Cityben. Itt találkozott a meleg voltát nyíltan vállaló, Jobriath művésznéven szereplő énekessel, akinek ez volt a szavajárása: „Eléggé férfi vagy ahhoz, hogy nő legyél?” – innen a Man Enough To Be A Woman alapötlete. Jobriath feminin előadói stílusát illusztrálja az I’maman, amely írásmódjával is női-férfi kettősséget sugall. A Bruce Wayne Campbell néven született énekes 1983-ban hunyt el AIDS-ben, 37 éves korában.
Wayne/Jayne County azt nyilatkozta, hogy az orrát megműttetve, férfi keresztnevét nőivé változtatva, (szerinte) szuperszexi külsejű nőként mutatkozva, transzneműként boldogan elvan, de nemátalakító operációra nem vállalkozott. Nem akarta felégetni maga mögött a hidat. Ha megjelenése és produkciója valakinek kedvet csinált e műfaj iránt, az belekóstolhat két másik amerikai nőimitátorba is, egyikük telt idomú, a másik karcsú, de egyöntetűen híresek. Az 1988-ban, 43 éves korában elhunyt Divine (született Harris Glenn Milstead) John Waters több filmjében szerepelt, egyik legnagyobb slágere a You Think You’re A Man volt 1984-ben. RU Paul (sz. Paul Andre Charles), akinek művészneve egyúttal kérdés is (Are You Paul), 1992-ben a Supermodellel hódított.
Akit ellenben taszít a drag queenek (a női külsőt öltő férfiak) gesztusainak harsány túljátszottsága és/vagy diszkózenéjük tucatjellege, gördüljön eggyel lejjebb.
Tom Robinson: Glad To Be Gay
Wayne County törzsvendég volt a melegek és transzneműek találkozóhelyének számító – s ma már emléktáblával megjelölt – Stonewall Innben, a New York-i Greenwich Village-ben. Állítólag részt vett az idejárók rendőri zaklatása miatt kirobbant 1969-es zavargásban, amelyre emlékezve évről évre mind többfelé tartanak melegjogi rendezvényeket a Pride (Büszkeség) jegyében. Az 1976. augusztusi londoni Gay Pride egyik fellépője Tom Robinson volt. Nagy tömeg előtt akkor adta elő első ízben a Glad To Be Gayt, amelynek korábbi változatát Good To Be Gay címen már 1975-ben a homoszexuálisok egyenjogúságáért folyó kampány rendelkezésére bocsátotta. Zenekara, a new wave sodrásával érkező Tom Robinson Band 1977-ben vette fel, s 1978-ban jelent meg a Rising Free című négyszámos kislemezen.
A Glad To Be Gay mérföldkő. Popdal nem szólt még ennyire egyértelműen és fülbemászóan az önazonosság nyílt vállalásáról, nem fogalmazott még ilyen keserű dühvel arról a társadalmi környezetről, beleértve a rendőrséget és a sajtót is, amely bántó gúnnyal, otromba előítéletekkel, sőt erőszakkal viszonyul a melegekhez. De kritikája kiterjedt azokra a melegekre is, akik a rejtőzködést választva hazugságban élnek, s maguk is buzivicceket mondva röhögnek együtt a többséggel a melegeken és a jogaikat követelő mozgalmárokon.
„A brit rendőrség a legjobb a világon / El sem hiszem, amit róluk hallok / Hogy ok nélkül razziáznak a pubjainkban / Falhoz állítják a vendégeket / Kiszúrnak egyeseket, leütik és a földön rugdossák őket / Ha ellenszegülnek a letartóztatásnak / Átkutatják a lakásukat és buzinak nevezik őket / El se hiszem, hogy itt ilyesmi megtörténhet.”
Ez az akusztikus felvétel 1979. június 30-án készült, az Amnesty International javára adott londoni koncerten, aminek a Secret Policeman’s Ball címet adták. Tom Robinson beiktat egy strófát egy bebörtönzött férfi esetéről, akit homoszexuális lévén nem támogatott az Amnesty – alighanem ez is hozzájárult ahhoz, hogy idővel a szervezet változtatott politikáján. A refrénhez érve ezt mondja: „Nem kell melegnek lenni, hogy ezt énekeld… de segít.” A szám zenekari változata egy 1977. novemberi, manchesteri tévéfelvételen látható, itt.
Dire Straits: Les Boys
Tom Robinson himnuszát néhány évvel később a Dire Straits visszhangozta: „Les Boys do cabaret / Les Boys are glad to be gay.”
A dalszöveg szerint egy müncheni diszkóbárban vagyunk, ahol meleg voltukat boldogan megélő fiúk bőrpántokban, SS-sapkában, enyhén szado-mazo kabaréval szórakoztatják a luxusprostik társaságában, Mercedesszel érkező üzletembereket. De ez csak dekadens játék, s a légkörben sincs semmi a nácizmus fenyegető közeledéséből, amelyet a Cabaret oly érzékletesen ábrázolt a moziban.
1980. novemberi, bostoni fellépésükön Mark Knopfler elmesélte , hogy egyik müncheni koncertjük után enni akartak valahol. Csak a szállodájuk tetején lévő diszkóbárt találták nyitva, ahol épp egy Les Boys nevű fiútrió próbálta kabaréműsorát, ügyetlenül, de önérzetesen. Ebből született az 1980-as albumon (Making Movies) megjelent dal. A fenti koncertfelvételt 1979-ben rögzítette a BBC.
Bronski Beat: Smalltown Boy
Ez a kis buzi a legbátrabb srác volt a 80-as években. Le a kalappal Jimmy Somerville előtt. A Smalltown Boy klipjében, a vonatablakon kinézve önmagát látja, meg azt a jó testű fiút az uszodából, aki aztán a motoros haverjaival elveri, mert közeledni próbált hozzá. „Anya sohasem fogja megérteni / Miért kellett elmenned / De a válaszokat, amiket kerestél / Soha nem fogod megtalálni otthon / A szerelmet, amire szükséged van / Soha nem fogod megtalálni otthon (…) Lökdöstek és rugdostak / Mindig magányos fiú voltál / Rólad dumáltak a városban / Téged aláztak meg / Mindent elkövettek / Hogy megríkassanak / De te sosem sírtál előttük / csak magadban…”
A Bronski Beat és énekese, Jimmy Somerville épp 30 éve mászott fel a slágerlisták tetejére mindenfelé, ahol a meleg kisebbség sokszorosát kitevő tömeg volt vevő zenéjükre, ami egyúttal arra is utalt: elfogadják a zenekar által képviselt másságot, mert talán végiggondolták, hogy emögött ugyanolyan érzelmek, ugyanolyan gondok és örömök vannak. Szép, humánus közhely ez, de a Bronski Beat bizonyára segített megbarátkozni vele. Jimmy Somerville hátborzongatóan érzelemgazdag falzett hangjáé a fő érdem.
A Bronski Beat egy lépéssel továbbvitte azt, amit Tom Robinson elkezdett: náluk a melegség került a fókuszba. Első nagylemezük címe (The Age Of Consent) a nemi aktus legalitására vonatkozó jogi kategóriát (a beleegyezés kora) emelte át a popzenei diskurzusba, a borítón és színpadon használt dizájnelem, a rózsaszín háromszög használatával pedig a náci koncentrációs táborok homoszexuális foglyait megkülönböztető jelre – tágabb értelemben a diszkrimináció és népirtás közötti összefüggésre – figyelmeztettek. A Smalltown Boyt követő kislemezük, a Why? a melegeket sújtó megvetésre és erőszakra kérdezett rá. A Need A Man Blues direktben merészelt szólni a homoszexuális nemi vágyról, ami heteróban alapbeállítás a klasszikus bluesnál. Jimmy Somerville és Marc Almond, a Soft Cell énekese a magáévá tette Donna Summer 1977-es diszkóslágerét, az I Feel Love-ot is.
Végtére mindenki ugyanúgy érzi a szerelmet.
Phranc: M-A-R-T-I-N-A
Közvetlenül azután, hogy a brit szintipop egét rózsaszínre festette a Bronski Beat, Amerikában feltűnt egy leszbikus zsidó folkénekesnő: Phranc (anyakönyvileg Susan Gottlieb, ejtsd, mintha Frank volna). Rendes kaliforniai punkmúlt állt mögötte (olyan bandákkal, mint a Nervous Gender, a Catholic Discipline és a Castration Squad), mire 1985-ben megjelent első albuma, a Folksinger, rajta többek között a női iszapbirkózásban megtestesülő szexizmus elleni Female Mudwrestling és az Amazons , amelyben sportolónők nagyszerűségét méltatva arról énekelt, hogy ő is olyan erős, ügyes és gyors akar lenni, mint ezek az amazonok. A névsorban kétszer is feltűnik Martina: tőle a szerváját és röptéjét irigyelte Phranc, Nancy Liebermanntól pedig azt, hogy Martinával élt. Itt szükségesnek látszhat némi magyarázat: Martina Navratilova, minden idők egyik legnagyobb teniszbajnoknője, 1975-ben, 19 éves korában politikai menedékjogot kért az Egyesült Államokban. 1981-ben, röviddel azután, hogy megkapta az amerikai állampolgárságot, coming outolt. A kosárlabdázó Nancy Liebermann egy időben az erőnléti edzője és élettársa volt.
A M-A-R-T-I-N-A Phranc második albumán jelent meg (I Enjoy Being A Girl, 1989). Mint az élő felvételen hallható, egyik humorforrása a nyelv: a közönség derültségére Phranc nemcsak Martina Navratilova nevét betűzi, hanem az ország nevét is, ahonnan származik: Csehszlovákia. De ez csak játék, ahogy Martina különböző élettársnőit is műféltékenységgel emlegeti. Mert a lényeg az őszinte rajongás („hétkor keltem, csak hogy lássam győzni Wimbledon füvén”), és a tisztelet, amiért annak merte mutatni magát, ami. Erről énekelt Bulldagger Swagger című számában is 1994-ben: „Az iskolában tökéletes kiképzést és papírt kaptam bájból és feminitásból / Na, most nem próbálom a férfit alakítani / Csak az vagyok, aki vagyok / Egy nagyon nagyon nagyon tökös leszbikus.” (A szövegben szereplő butch lesbian kifejezés a férfi szerepet játszó homoszexuális nőre és Phranc kefefrizurájára egyaránt vonatkozik.)
Sting: Englishman in New York
Loud Proud Outragious Queer Comedy – ez olvasható a színpad két oldalán, ahol Phranc énekelt Martina Navratilova iránti vonzalmáról. Olyan közegben, amely büszkén magára veszi a hozzávágott negatív jelzőket – oké, hangos, botrányos, buzi kabaré vagyunk, na és, akinek nem tetszik, ne jöjjön közénk. A queer eredeti jelentése különös, furcsa, szokatlan. Sehova be nem sorolható nemi identitású emberek leírására használják, nincs bejáratott magyar megfelelője, többnyire le se fordítják (ő áll az LMBTQ-ban a leszbi, a meleg, a biszex és a transz mögött.).
Quentin Crisppel kapcsolatban láttam már leírva, noha az angol író, színész önmagáról egyszerűen mint homoszexuálisról beszélt. 1908-ban, Denis Pratt néven született. A 30-as évektől nyíltan vállalta homoszexualitását az ezt törvényileg büntető, s a hétköznapokban kifejezetten intoleráns Angliában. Nem akart hazugságban élni, ezért egyszemélyes háborúba kezdett a másság elfogadtatásáért. 1968-ban megjelent önéletrajzában (The Naked Civil Servent) azt sem hallgatta el, hogy volt idő, amikor férfi prostituáltként keresett pénzt. Angliában számos könyve olvasható volt, mire a nagyvilág megismerkedett vele: Sting 1987-es slágerének klipjében ő a kifinomult modorú, elegáns angol öregúr, a „legal alien”, a különös, idegen lény, aki legálisan, hivatalos papírokkal él New Yorkban. Az ő hősiességét állítja példaként mindannyiunk elé Sting: „Harci felszerelésnél több kell ahhoz, hogy férfi légy / Több kell, mint fegyvertartási engedély / Szállj szembe ellenségeiddel, kerüld el őket, ha tudod / Egy úriember csak sétál, nem rohan / Ha igaz a mondás, hogy „a stílus maga az ember” / Akkor ő a nap hőse / Egy férfi képes elszenvedni, ha tudatlanság és megmosolygás övezi / Légy önmagad, bárki bármit mond…”
Quentin Crisp, aki I. Erzsébet angol királynőt alakította Sally Potter 1993-as filmjében, az Orlandóban, 1999-ben hunyt el, 91 éves korában. Könyvei magyarul még nem olvashatók.
Stromae: Tous les mêmes
Macklemore & Ryan Lewis slágere, a Same Love arról beszélt, hogy az azonos neműek szerelme ugyanolyan, mint az ellenkező neműeké. Oly szép és egyszerű ez, hogy mostantól nyilván mindenki belátja, megszűnik a gyűlölködés, múzeumba száműzhetjük a homofóbia fogalmát…
A Tous les mêmes, Stromae sikerdala visszahúz a földre, a párkapcsolati konfliktusok kellős közepébe. Az első csavarás a dalszövegben van: férfi létére női alapállásból énekel, női szempontból kritizálja párját, a teljes férfi nemet kiosztva („mind egyformák vagytok, macho, de gyáva, hűtlen banda”, „amikor gyereket kell csinálni, mindig ott vagy / de amikor föl kell nevelni, eltűnsz”, „teljesen mindegy, torkig vagyok”). A második csavarást a klip kínálja: kék megvilágításban férfit alakít egy szőke nő párjaként, rózsaszín megvilágításban pedig nőt egy színes bőrű férfi párjaként. Frizurája is ugyanígy: jobboldalt milliméteresre nyírva, balra nőies hullámokban. Az oda-vissza alakulás zökkenőmentes, a technikai tökély is azt erősíti, hogy milyen kevésen múlik, hogy biológiai énünk feminin vagy maszkulin oldala kerekedik felül, s irányítja társadalmi énünket.
A ruandai apától és belga anyától származó Stromae (született Paul Van Haver) Opmaestro néven kezdett rappelni, ezt lerövidítve, félbevágva és a szótagokat megcserélve lett belőle Stromae. Első kislemeze 2009-ben, első albuma 2011-ben jelent meg. A Tous les mêmes tavaly nyáron jött ki második albumán: a Racine Carrée 2013 legkelendőbb albuma lett Franciaországban, még a Random Access Memoriest is megelőzte a Daft Punktól. Ő a legnépszerűbb belga énekes Jacques Brel halála (1978) óta. Augusztus 14-én este, miután Macklemore & Ryan Lewis műsora véget ér a Sziget Fesztivál Nagyszínpadán, ő következik az A38 Színpadon.
KÖVETKEZŐ TÉMÁNK: SZÁMOK, 0–10
