Ofra Haza: Love Song
Nem vagyok egy bibliás ember, de mostanában kétszer is bele kellett olvasnom. Az idő körül forgó dalok között kettő is a Prédikátor könyvére épült (Byrds, Kampec Dolores), itt pedig a rákövetkező Énekek énekéhez értünk.
„Tégy engem mint egy pecsétet a te szívedre / mint egy pecsétet a te karodra / mert erős a szeretet, mint a halál / kemény, mint a sír a buzgó szerelem: / lángjai tűznek lángjai, az Úrnak lángjai / Sok vizek el nem olthatnák e szeretetet: / a folyóvizek sem boríthatnák azt el, / ha az ember minden házabeli marháját adná is e szeretetért, / mégis megvetnék azt.”
A zsidó-keresztény kultúrkör ősi szerelmi költeményének e két versszakát énekli Ofra Haza hangszeres kíséret nélkül, a dallam, a szöveg és saját hangja áthatóan tiszta szépségére hagyatkozva. Nem is kell más. A Love Song először 1979-es albumán jelent meg (Shir HaShirim – Love Songs), de nemzetközi figyelmet csak évtizeddel később kapott, amikor az Im Nin’alu sikerét követő albumára is felvette (Shaday, 1988; ennek címadó dalát lásd a közel-keleti helyzettel foglalkozó bejegyzésben).
Najma: Neend Koyi
Amint a world music kifejezéshez hozzászokva kezdtük megismerni és megszeretni a harmadiknak nevezett világ művészeit, nagyjából Ofra Haza feltűnésével egy időben jelent meg a színen Najma (teljes nevén Najma Akhtar) is. A pakisztáni és indiai muzulmán családban, Angliában felnőtt énekesnő dalát egy 1987-es válogatáskazettán hallottam először (rajta a WOMAD világzenei fesztiváljain szereplők), s most megtaláltam a neten is.
A Neend Koyi Najma első albumáról (Quareeb, 1987) vándorolt a kazettára. Megpróbáltam emailben megtudni tőle, miről szól. Válasz híján erről nem számolhatok be, de megkockáztatom, hogy a szerelemről (quareeb = közelség). Mi másról szólhatna egy ilyen gyönyörű szám, főleg ha a műfajnak, amelyet képvisel, az alaptémája ez: a ghazal a szerelmes dal művészete. A ghazal hagyománya ősidőkbe vezet vissza, felélesztésében – Bollywood moziipara mellett – szerepet játszik a színészként is dolgozó, zenét is szerző Najma.
Alice Fredenham: My Funny Valentine
A bibliai Énekek éneke és a szerelem művészetének indiai hagyományai egyaránt évezredekre nyúlnak vissza, ehhez képest a Valentin-nap fiatal képződmény – főleg nálunk (a rendszerváltás idejére mutató elterjedéséről itt írtunk). Kultuszát virágkereskedők és énekesek tartják életben.
Mint például Alice Fredenham.
Nem ismertétek, én sem. De ha valaki lazán átgörgette fölötte az egerét, kattintson rá, mert tényleg lenyűgöző. Ilyet tudott a Britain’s Got Talent, az egyik ottani tehetségkutató show 2013-as selejtezője. A 28 éves kozmetikus elvarázsolta a zsűritagokat. Kétlem, hogy bárki kivonhatná magát a hatása alól.
Pedig nem akárkik után vállalkozott e dal előadására. Ella Fitzgerald, Billie Holiday, Barbra Streisand, Frank Sinatra, Sarah Vaughan. Csak öt név azok sorából, akik 1937 óta énekelték Richard Rodgers és Lorenz Hart szerzeményét. A Babes in Arms című musicalhez írták, a Broadway után a filmvászon érintésével lett sláger, elegánsabban szólva populáris jazz standard, játszotta Chet Baker, Stan Getz és Miles Davis is. A zenés darabban Valentine nem egy férfiszépség, külsőre inkább megmosolygató, de humora ellenállhatatlan, és Billie (ez női név) fülig szerelmes belé. A Billie-t alakító Mitzi Green énekelte elsőként a My Funny Valentine-t, őt követte sokadikként Alice Fredenham. Aki azután a középdöntőben kiesett (ezt a sorozatot nyerte meg az Attraction, a magyar árnyjátékcsapat).
A My Funny Valentine utóéletének mellékszála a My Bloody Valentine. Nem tudok róla, hogy az 1983-ban alakult ír zenekar hozzányúlt volna a neve ötletét adó számhoz, de a szerelem elől azért ők sem tértek ki: She Loves You No Less, példának okáért.
Dooley Wilson: As Time Goes By
Játszd el, Sam, játszd el, kérleli Ingrid Bergman a zongoristát, a régi szép idők kedvéért. Ki tudna ennek ellenállni? A második világháború könnyes, hollywoodi frontján, Casablancában vagyunk. Sam, a bárzongorista tehát újra énekel csókról és sóhajról, holdfényről és szerelmes dalokról, szenvedéllyel, féltékenységgel és gyűlölettel teli szívekről, férfi és nő szerelmének örök velejáróiról, amelyeken a múló idő sem változtat. Ingrid Bergman közben ismét Humphrey Bogartra gondolhat, az igazi férfira, a nagy szerelemre.
A filmtörténet egyik klasszikus románcának betétdala, Herman Hupfield szerzeménye 1931-ben, az Everybody’s Welcome című Broadway-musicalben kezdte életét, ott Frances Williams énekelte. Azután többen is lemezre vették, mielőtt Kertész Mihály 1942-es filmjében, a Casablancában, legemlékezetesebb szerepében Dooley Wilson előadta. Ettől kezdve számtalan feldolgozása született, Amanda Leartől a ZZ Topig. Akit érdekel, járjon utána – aki pedig egy Ingrid Bergmanhoz intézett vallomást hallgatna inkább, nézzen ide).
Billie Holiday: That Ole’ Devil Called Love
Maradjunk még pár percig a háborúban, de kellő távolságban az európai hadszíntér rettenetétől, Amerika biztonságában, ahol a világégés éveiben is ilyen elbűvölő dalok születtek a szerelemről. Billie Holiday 1944. novemberében énekelte lemezre Doris Fisher és Allan Roberts szerzeményét. 1945. februárjában jelent meg, 60 éve. Budapesten épp véget ért az ostrom, odaát pedig bement a boltba a polgár, és ilyen lemezeket vásárolhatott.
Billie Holiday, akit vendégként be sem engedtek volna a legtöbb helyre, ahol szerepelt, szíve-lelke minden rezdülését beleadta. A szerelemről énekelt, e vén ördögről, aki ellen hiábavaló a harc, hiábavaló a futás, nincs menekvés, a szirénének és a bájital legyűri az ellenállást.
Utána sokáig nem vette lemezre más. Talán a Billie Holiday által elért tökély hatott elriasztóan. Már csak ezért is elismerést érdemel Alison Moyet, aki 40 év elteltével, 1985-ben megpróbálta, és nem sült fel vele. Azért is lehetett meglepetés tőle a That Ole’ Devil Called Love, mert egy szintetizátoros duó, a Yazoo énekese volt, s előző slágere, az Only You éppenséggel nem egy ilyen régi gyöngyszem kibányászását vetítette elő. De nincs itt ellentmondás: az is csak a szerelemről szólt, az egyetlenről, az igaziról – csupán más stílben.
Julie London: Say It Isn’t So
Amilyen hiábavalóan küzdene a szerelem ördögével Billie Holiday, hisz’ minden józan megfontolás ellenére úgyis belehabarodik a pasasba, éppoly hiábavalóan könyörög Julie London is: mondd, hogy nem igaz, amiről mindenki beszél, hogy már nem szeretsz, rám untál, mást találtál, és hamarosan el fogsz hagyni, mondd, hogy nem igaz…
Ha idáig jutott a dolog, aligha menthető. Julie London hangjában minden benne van. A veszteség előérzete, a büszkeség feladása, a kósza remény és annak a tudása is, hogy úgyse lehet visszacsinálni. Kapaszkodna az utolsó szalmaszálba, de hiába.
Irving Berlin dala 1932-ben csendült fel először lemezen, George Olsen zenekara előadásában. Julie London magasabb szintre emelte az első albumán (Julie Is Her Name, 1955), amelynek nagyjából minden dala, de akár az egész egyben itt állhatna. Tökéletesebb Torch Song lemezt nem tudok elképzelni, ennek a zsánernek ez az etalonja, ő pedig a királynője. A torch első jelentése fáklya – ez esetben a viszonzatlan szerelemre tessék gondolni, miszerint lángolni, lobogni, hiába. A suttogós, levegős ének intimitásához igazodó gitárkíséret Barnie Kesselt dícséri.
Nina Simone: My Baby Just Cares For Me
A My Funny Valentine-hoz és a Say It Isn’t Sohoz hasonló pályát futott be a My Baby Just Cares For Me is. Walter Donaldson és Gus Kahn szerzeményét először Eddie Cantor énekelte a Whoopee! című 1930-as filmmusicalben. Ezt porolta le első albumán (Little Girl Blue, 1958) Nina Simone, s helyezte más dimenzióba. Ettől kezdve végérvényesen és elválaszthatatlanul hozzánőtt.
A My Baby Just Cares For Me az ideális társról szól, aki Eddie Cantornál nő, Nina Simone-nál férfi, ennek megfelelően változik az is, ami nem érdekli őket, mert csak és kizárólag a kedvesükkel törődnek. Eddie Cantor szerelmét hidegen hagyják a bundák és csipkék, Nina Simone szerelmét az autók és a lóverseny – a prozódia ugyanaz, csak a „furs and laces” helyére „cars and races” lép. Az első esetben a kor férfi sztárjai (köztük Maurice Chevalier sármja) nem érdeklik a drágát, a másodikban a nők (mint Liz Taylor), sőt a zongorista showman, Liberace sem. Minden rózsás tehát – vagy mégse? „Vajon mi baj van a kedvesemmel?” – kérdi a vége felé Nina Simone, s ettől kezdve, habár önmagát biztatva ismételgeti, hogy a szerelmének csak ő fontos, a zongora és a basszus lefelé lépegető hangjai közé belopózik a kétely.
Nina Simone szerepelt már egyszer itt , ez pedig a My Baby… jópofa gyurmaanimációs klipje.
Jaques Brel: Ne me quitte pas
Így csak az tud könyörögni, aki tényleg szenved. Ne hagyj el, ne hagyj el, ne hagyj el, ne hagyj el, rimánkodik refrénenként négyszer Jacques Brel, és hinni kell neki. A wiki szerint valóban a nőjéhez írta, aki kirúgta (az egyébként házas énekes állítólag nem akarta elhinni, hogy tőle terhes). Jacques Brelé a poptörténet egyik legőszintébbnek ható esdeklése. Komolyabb itt a tét, mint ahogyan például Gianni Morandi térne vissza térdepelve a kedveséhez (In ginocchio da te, 1962). A 7 órája és 15 napja elhagyott Sinead O’Connor könnycseppje tűnik csak Brel szenvedéséhez hasonlóan átéltnek a Nothing Compares 2U klipjében, 3.58-nál.
A Ne me quitte pas 1959-ben, Jacques Brel negyedik albumán (Valse à Mille Temps) jelent meg, ez a tévéfelvétel 1962-es. Utána sokan előadták, például Edith Piaf, Nina Simone és Alison Moyet franciául, Frank Sinatra, Julio Iglesias és Marc Almond angolul, If You Go Away címmel.
Sam Cooke: Cupid
A Ne me quitte pas egyik versszakában a szerelmesek szívét átdöfő nyílvesszőt emlegeti Jacques Brel. Sam Cooke dala kimondottan erről az ártatlan fegyverről szól. „Cupido, húzd fel íjad, és engedd el nyilad / Egyenest a szerelmem szívébe” – szólítja meg a szerelem istenét, s ahogy 0.16-nál kiejti a „straight” (egyenest) szót, a kezdő hanggal együtt halljuk is a nyílvessző surrogását, amint szállni kezd célja felé. A dal pedig a slágerlisták tetejét célozta, habár a csúcsot nem érte el.
A Cupid 1961-ben jelent meg kislemezen. Sam Cooke, a korszak egyik kivételes énekese három év múlva, 33 évesen halott volt. A sors tragikus fintora, hogy az a férfi, aki ily szelíd hangon öntötte dalba vágyát, erőszakos halált halt. Mitológiai nyílvessző helyett valóságos golyó ütötte át a mellét egy Los Angeles-i motelben: többgyermekes családapa létére állítólag erőszakoskodott a nővel, akit odavitt, s amíg kiment a fürdőszobába, az elmenekült. Sam Cooke alkalmi partnerét keresve, részeg dühében rátámadt a motel igazgatónőjére, aki önvédelemből lelőtte.
Sam Cooke azon R&B-nagyságok egyike, akik nem dolgoztak a Motownnál. Csak a halála utáni évben került be a kiadó katalógusába, amikor a Supremes megtöltött egy albumot a dalaival (We Remember Sam Cooke, 1965). Rajta természetesen a Cupid is.
Gloria Jones: Tainted Love
Sam Cooke halálának évében, 1964-ben vette fel egy kislemez B-oldalára az amerikai énekesnő a dalt, amely azután szinte nyomtalanul el is süllyedt. Majdnem, mintha nem is létezett volna. 1973-ban valahogyan mégis elővették, a brit táncklubok közönsége ekkor ráérzett az ízére. De ez mind semmi volt 1981-hez képest, amikor a Soft Cell átdolgozásában világsiker lett, millió fölötti példányszámmal. A duót a billentyűs David Ball és az énekes Marc Almond alkotta (a hivatalos klipben az előbbi grasszál krikettütővel, utóbbi pedig római tógában, undorodva utasítja el asszonya hízelkedését: „Hozzám se érj, kérlek / Ki nem állhatom, ahogy fel akarsz izgatni”). Gloria Jones hajdíszeként az ő fotójuk látható.
Ki tudja, mikor, miből és miért lesz sláger? Utólag is nehéz megmondani, pláne előre. A tönkrement szerelem dala eredeti R&B-verziójában semmivel sem maradt el a korabeli Motown-slágerek legjavától, mégis csak szinti-pop változatban ért a csúcsra. Holott mindkettő a maga módján elsőrendű.
Fiddler On The Roof: Do You Love Me?
1964-ben, amikor Gloria Jones palackpostába helyezte a Tainted Love-ot, a New York-i Broadway egyik színpadán megkezdte sokáig páratlan – azóta már túlszárnyalt – sikerszériáját a Hegedűs a háztetőn. A Sólem Aléchem könyvén alapuló musical (zene: Jerry Bock, dalszöveg: Sheldon Harnick) egyik dalában Tevje, a tejesember váratlanul, mindenféle zűrök közepette a feleségéhez fordul, és megkérdi: szereti-e. Golde nem hisz a fülének. 25 éve mos, főz, takarít rá, szült neki öt lányt, és most ez a mesüge arra kíváncsi, szereti-e? Biztos gyomorrontást kapott, azért. De Tevje nem tágít. Végül az asszony csak kimondja: „Igen, azt hiszem.” S akkor a megerősítésre váró férfi is kimondja ugyanezt. A musical 1971-es filmváltozatában (rendezte: Norman Jewison) Topol alakította Tevjét, Norma Crane pedig Goldét, ők vannak itt.
Love. Szerelem ez? 25 év elteltével már inkább szeretet. A Casablanca mellett megengedem magamnak a Hegedűst is. 25 évi házasság után (most magunkról beszélek, nem Tevjéről) ennyi könnyfacsarás belefér. És persze: köszönet.
Ami pedig magát a kérdést illeti, pont 30 évvel Tevje színre lépése után Nick Cave is feltette ugyanezt: 1994-es albuma, a Let Love In nyitó- és záródalaként súlyponti szerepet kapott a Do You Love Me? De Nick Cave-nél nincs 25 év jóban, rosszban, csak viharos összekapaszkodás és szétválás. „Minden dolgok a végük felé haladnak / A találkozásunk előtt már tudtam, hogy el fogom veszíteni őt…”
The Slits: Love und Romance
Elvis Presley gyöngédségre vágyott (Love Me Tender). Brenda Lee bocsánatot kért (I’m Sorry). Paul Anka a végzetét látta a lányban (You Are My Destiny). Smokey Robinson menthetetlenül belezúgott (You Really Got A Hold On Me). A Troggs énekese a lábujjában is szerelmet érzett (Love Is All Around), a Creamé a szerelmese napfényében fürdött (Sunshine Of Your Love), a korai Beatles viszonzást várt (Love Me Do), a késői meg a szerelemben/szeretetben láttatta minden probléma megoldását (All You Need Is Love).
Jó számok ezek (és még rengeteget lehetne melléjük tenni), de meg tudom érteni, hogy a Slits tagjai torkig lehetettek a szerelmes dalszövegek tömkelegének közhelyes fordulataival. „Azt akarom, hogy mindig mellettem legyél.” „Azt ígérted, angyal, hogy enyém leszel.” „Oly boldog vagyok, hogy hozzám tartozol.” „Együtt a csillagokig érhetünk.” Stb, stb, stb. Ari Up és a többiek röhejesnek mutatták a másik örök birtoklásának vágyát, a hűséget és a féltékenységet (erre szolgál a Bill Haley-féle See You Later Alligator-idézet).
A Love und Romance (igen, az és németül) a Slits bemutatkozó albumán jelent meg (Cut, 1979). A borítón harcias amazonként, csaknem meztelenül pózolt a zenekar három tagja – ha valaki orosz és ukrán feminista nőmozgalmárok (Pussy Riot, Femen) történeti előzményeit keresi, ők jussanak eszébe.
Joy Division: Love Will Tear Us Apart
„Ha úrrá lesz a megszokás / És fogytán az ambíciónk / És rögtön megsértődünk / De érzelmeink elapadnak / S megváltozván külön utakra térünk / Akkor a szerelem megint szétszakít minket (…) Felkiáltasz álmodban / Föltárul minden kudarcom? / Érzem a szám ízén / Ahogy elönt a kétségbeesés / Mert valami, ami annyira jó volt, nem működik többé? / De a szerelem szakít szét minket megint.”
A klipen Ian Curtis csaknem lehunyt szemmel, szájával a mikrofonhoz tapadva, bal kezével G-dúrba merevedve énekli a dalt, amiről sohasem tudta meg, hogy mekkora siker, a legnagyobb poszt-punk slágerek egyike lesz – miként az sem tudható, hogy meddig jut a Love Will Tear Us Apart, ha nem a halál dalaként üti szíven a rajongókat, hanem normális módon, a lemez-turné-rádió-tévé futószalagján kerül be a köztudatba. Mindez soha nem derülhetett ki, mert alig egy hónappal a klip forgatása után, egy nappal a zenekar amerikai turnéra indulása és bő egy hónappal a kislemez megjelenése előtt, 1980. májusában Ian Curtis öngyilkos lett. Júliusban lett volna 24. A Joy Division meghalt – a kultusz megszületett.
Sade: Hang On To Your Love
A Love Will Tear Us Apart volt a Joy Division első és egyetlen hivatalos klipje. Az idők változását jelzi, hogy mire Sade szépségével és igen, a zenéjével is elbűvölt, videoklip nélkül már nemigen dobtak piacra lemezt. Sade első albuma, a Diamond Life 1984-ben jelent meg. Ettől kezdve szinte minden száma a szerelem körül forog, jóformán bármit választhattam volna repertoárjából. Gazdag kiállítású, de gyengécske játékfilm-trailer jellegű, korai klipjeit férfi partnereinek „színészkedése” ellenére ő maga nézhetővé teszi, de a videók helyett mégis inkább egy 1984-es montreaux-i koncertfelvételét emeltem ki (lehetett volna jónéhány mást is, mondjuk az 1994-es Love Is Stronger Than Pride). „Az ég szerelmére, ne játszd ezeket a játszmákat” – tanácsolja a Hang On To Your Love-ban. Kitartani egymás mellett, megdolgozni a szerelemért, nem föladni, ilyesmik.
1984 valamiért jó éve volt a szerelmes daloknak. A boldogság hosszan kitartott pillanatával gyönyörködtetett az Art Of Noise (Moments In Love, rövid és hosszú verzióban), az Everything But The Girl pedig Sadéhoz hasonló hangvételben szólt (a Bittersweetben a szerelem keserédes ízeiről).
Tindersticks: No More Affairs
Csukott szemmel rábökhetsz bármelyik Tindersticks-lemez számlistájára, és jó valószínűséggel szerelmi melankóliát találsz el. Nem így tettem, válogattam, az utolsó pillanatig ingadozva a No More Affairs és a Can We Start Again? között. Mindkét monológhoz tökéletesen illik Stuart Staples éneke, ahogy száját alig nyitva, szinte magában lamentál a mikrofonba mormogva, minek hangoskodjon. Még a női kórus is inkább belső, mint külső hangnak tűnik. A No More Affairs egy hűtlen férfi fogadkozása önmagának, hogy lezárja a csapongást, nem csalja meg többé azt, aki mind közül a legfontosabb számára, bűntudata van, fél a lebukástól, a szakítástól. A Can We Start Again? a következő fázis, amikor a különválás után újra kezdené, ha lehetne. Végül a No More Affairst válaszottam, Stuart Staples és partnere tánca miatt.
A dal a Tindersticks második albumán jelent meg 1995-ben (megcsinálták franciául is: Plus de liaisons), a Can We Start Again? pedig az 1999-es Simple Pleasure nyitódala volt.
The Streets: Wouldn’t Have It Any Other Way
A pénzről szóló epizód (Not Addicted) után újabb részlet Mike Skinner, azaz a Streets második albumáról (A Grand Don’t Come For Free, 2004). Főhősünk a barátnőjéhez költözik, és nagyon élvezi a helyzetet. Mondogatja ugyan magában, hogy nem itt kéne lennie, hanem a haverokkal, bankjegyet lobogtatni a bárpultnál, játékautomatát ráncigálni, de ehelyett csak otthon ücsörög a tévé előtt, sodorja a spanglit, és a lehető legjobban érzi magát. „Tudom, neki nem mondom soha / De minden egyes nap nagyon sokszor gondolok rá / Ő a legjobb dolog, ami valaha történt velem / Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélküle…”
Vége a legényéletnek? Úgy fest – de csak a következő számig, ahol a csaj egyszerűen kidobja, a lakáskulcsot is visszakérve: Get Out Of My House. Vitatkoznak egy darabig, mindegyik a másik önzését hibáztatja, de nincs mese, vége, tűnés.
Stromae: Formidable (ceci n'est pas une leçon)
A folytatást franciául hallhatjuk, láthatjuk, a kidobott fiú szerepében Stromae. Dülöngél a megállóban, berúgva, kibukva. Fülében zene, önmagát sajnálva és kárhoztatva óbégat: „Te csodálatos voltál, én meg annyira szánalmas voltam… Tegnap óta szingli vagyok, bazmeg.”
A második albumán (Racine Carrée, 2013) szereplő szám klipjét egy esős korareggel forgatták Brüsszelben, rejtett kamerával. Az autósok, járókelők, rendőrök nem tudták, hogy statiszta lett belőlük a népszerű rapper klipjében, csak azt észlelték, hogy szerencsétlen srác mennyire kiborult. Azután viszontláthatták önmagukat is a francia és belga lista tetején. (Stromae korábban a blogban itt).
Billy Bragg: Valentine’s Day Is Over
Mike Skinner és Stromae a kirúgott pasi szemszögéből ábrázolja a szakítást. Billy Bragg csavar egyet a dolgon: saját hangján beszél, de női szöveget mond. Egy férfi író, ha női hőse bőrébe bújik, számtalan problémával szembesül, mire hiteles szöveget tud előállítani – de az a szöveg a papíron van, és csak az olvasó fejében szólal meg. Egy férfi énekesnek, ha női cipőbe lép, az íróval közös nehézségen túl azzal is meg kell küzdenie, hogy énekelni csak saját hangján tud (most hagyjuk a manipulálás technikai lehetőségeit), így kell hiteles szituációt teremtenie. Billy Bragg hangján tehát a nő szólal meg, aki a cuccaival együtt vágja ki, úgy tűnik, végleg, a férfit. Vége a Valentin-napnak – és vége a tűrésnek, a családon belüli erőszaknak, szelet vetettél, vihart aratsz, itt nem játszod tovább a kisded játékaidat.
„Költészet és virágok, szép szavak és fenyegetések / Már megint az agarakhoz mentél, de én nem fogadok rád / Ha ma éjjel hazaérsz / És nem vagy vak / És azt képzeled, minden a régi marad / Hát nem: meglepetés, meglepetés! / A Valentin-napnak vége, vége / Ha beszélni akarsz róla / Tudod, hol a telefon / De ne kezdj megint arra emlékeztetni / Milyen törékenyek a csontjaim / Isten téged nem angyalnak teremtett / Az ördög férfit faragott belőled / Most már értem, hogyan függ össze / Brutalitás és közgazdaság / De te mikor veszed észre, hogy / Se odafent, se idelent nincs többé szerelem / A Valentin-napnak vége, vége…”
A Valentine’s Day Billy Bragg Workers Playtime című albumán jelent meg, 1988-ban. (Ő két dalával már szerepelt a focis összeállításban; ami pedig a Valentin-napot illeti, a Valentine’s Day és a My Funny Valentine után van még egy javaslatom: Martina Topley-Bird második albumáról (The Blue God, 2008), a Valentine).
Buena Vista Social Club: Veinte años
Amikor 1997-ben Ry Cooder és a World Circuit kiadó segítségével megjelent a Buena Vista Social Club első albuma, melegség tölthette el szívünket: itt ez a pár kisöreg, fantasztikus, hogy rájuk találtak, hogy a művészi szabadság, a gazdasági kapcsolatok és a politikai jogok számára nem épp ideális klímájú Kubában megvalósíthatták, amire képesek, sőt mindennek le is arathatták a gyümölcsét. Megismertük, megszerettük őket és zenéjüket – azután, sajnos, miként sejthető volt, az azóta eltelt évek során többüktől el is kellett búcsúznunk mindörökre. Meghalt Compay Segundo, a gitáros, Ibrahim Ferrer, az énekes, Rubén González, a zongorista. De velünk maradtak a dalaik – mint a Veinte años egy emberpár közös húsz évéről, szerelemtől szomorúságig.
„Én már a múltat jelentem…” – énekli Omara Portuondo az 1999-es koncertfelvételen, szeretettel figyelve társa göcsörtös ujjainak fürge mozgását a gitár nyakán, megsimogatva vállát abban a nagy zakóban. S ahogy egymásra néznek… kezdem elhinni, hogy lehet valami szép is az öregségben.
Legközelebb: Féltékenység
Legutóbb: Ha senkid sincsen – A magány dalai
