Legutóbb marihuánás dalokkal utaztunk Jamaicától Hollandián át Lengyelországig. Most más szerekhez nyúlunk szigorúan képzeletben, hogy repítsenek, akár Moszkváig is. Csakis zeneileg. A lebeszélő- és infokapcsolathoz katt ide.
Neil Young: The Needle And The Damage Done
Neil Young bölcs egyszerűséggel adja át személyes tapasztalatát a fecskendő végzetes hatásáról. Ennél hitelesebb lebeszélés nem szükséges. Hangjában fájdalom, szomorúság, felelősség. Látta, miként tették tönkre magukat a barátai, akik szúrtak, tudja, hová visz ez az út – ő ennyit tehet: fogja a gitárt, és szól. „Minden heroinos olyan, akár a lenyugvó nap.”
A The Needle And The Damage Done 1972-ben jelent meg Harvest című albumán. Ez az MTV unplugged 1993-ban készült.
Talking Heads: Drugs
Nem tudom, hogy annak, aki élt drogokkal, visszaad-e valamit az élményből a Talking Heads dala. Személyes tapasztalat híján az az érzésem, hogy a bódulat tökéletesen átélhető zenei ábrázolása a Drugs. A szerző, David Byrne mellett hasonló érdeme van ebben Brain Eno produceri munkájának is. Fülbe dugva hallgatva jön ki igazán a keverés. Mint amorf színek és formák – a dalszöveg szerint pöttyök és foltok – úsznak fejünkben a hangok föl, le, előre, hátra, minden hullámzik, forog, süllyed és emelkedik, cseng, zúg és pattog – pedig csak ülünk a gépnél, kezünk az egér hátán pihen, miközben David Byrne szaggatott beszámolóját halljuk az érzéseiről („árammal töltődtem fel… mintha fából volnék… alig mozdulok… tanulmányozom a mozgást”) és a környezetéről („a fiúk aggódnak, a lányokat sokk érte, fölemelik és leejtik a hangokat, senki se tudja, miről beszélnek”).
A Drugs a Talking Heads harmadik albumán jelent meg (Fear Of Music), az Enóval készített mesterhármas második darabjaként, 1979-ben. Élőben sem rossz (Róma, 1980), de a stúdió ez esetben többet tud.
Victoria Spivey: Dope Head Blues
A Talking Heads nem határozta meg, hogy a sokféle szer közül mely(ek)nek a hatásáról van szó, a Drugs ebben hasonlít Victoria Spivey ősrégi felvételéhez: „Csak még egy szippantást abból a dope-ból / És úgy elkapom a tehenet, mint egy cowboy” – indul be az énekesnő fantáziája. Ma a dope marihuánát jelent, 1927-ben bármelyik drogra vonatkozhatott. Még egy szippantás, és kötél nélkül leterítem a bikát, gazdagabb vagyok, mint Henry Ford (az autógyáros) és John D. (Rockefeller, a bankár), fitt, akár egy harci kakas, és kétoldali tüdőgyulladásom dacára egészséges, saját gépemen repülök Londonba, az elnök küldött értem, nyomomban a walesi herceg, de semmi gáz, még egy szippantás, és börtönbe zárom őket...
Victoria Spivey 21 éves volt, amikor lemezre énekelte szerzeményét, a Dope Head Bluest. Később zenés filmekben és színpadi show-kban szerepelt, s olyan zenészekkel dolgozott együtt, mint Blind Lemon Jefferson, Louis Armstrong vagy 1962-ben az ifjú Bob Dylan. 70 éves korában, 1976-ban hunyt el.
Memphis Jug Band: Cocaine Habit Blues
Victoria Spivey után két évvel, 1929-ben rögzítette a Memphis Jug Band ezt a bluest, immár kimondottan a kokain addiktív hatásáról. Na jó, nem pont ezzel a kifejezéssel, viszont annál szórakoztatóbban. Mondjuk jug band eleve nem lehet unalmas, a hajdanában házilag készült hangkeltő eszközökkl , mint a „fúvós” hangszerként használt köcsög, azaz jug, a basszussá átalakított mángorlódeszka, a washboard vagy a selyempapírba csomagolt fésűt fújva keletkező hanghoz hasonlót kibocsájtó kazoo, de belefér a gitár, a mandolin, a hegedű, sőt ha nem utcasarkon, hanem bárban játszanak, akár zongora is. A Memphis Jug Band 1926-tól az 50-es évekig működött. Egyik első lemezfelvételük, a Cocaine Habit Blues a kokain hatalmáról szólt, a szenvedélybeteg önmaga iránti elnéző vigyorával. Rászoktam, tudom, hogy árt, de markában tart, ez van. „Szeretem a whiskeyt, szeretem a gint / De amennyire a coke-ot szeretem, az már istenverte bűn…”
Steppenwolf: The Pusher
A Cocaine Habit Bluesban szóba kerül a bolt is, ahol beszüntették a szer árusítását. De akinek szüksége van rá, annak szüksége van rá. Őt szolgálja ki, belőle él a drogkereskedő. E nélkülözhetetlen és gyűlölt figuráról szól a Steppenwolf örökbecsű száma, amely – a Born To Be Wilddal együtt – elválaszthatatlanul összekötődött a Szelíd motorosok című 1969-es Dennis Hopper-film országúti képeivel, egy alig felfoghatóan gyors adásvétellel, a motorok krómozott alkatrészeinek hiperrealista festményeket idéző tükröződéseivel, a benzintank csillagos-sávos mintájával – a vonatkozó, filmrészletet lásd itt .
„Tudjátok, sok füvet szívtam / Óh, Uram! Te tudod, mennyi pirulát nyeltem / De soha olyasmihez nem nyúltam / Ami szellemileg elpusztíthat / Tudjátok, mennyi embert láttam / Sírkővel a szemében / De a pushert nem érdekli / Hogy élsz-e vagy belehalsz / Isten verje meg a pushert / Tudjátok, a dealer kezében csak egy kis fű van / De a pusher szörnyeteg, nem normális ember / A dealer öt dolcsiért édes álmokat ad el / A pusher viszont testileg tönkretesz…”
Miután John Kay így különbséget tett a könnyű drogokat árusító dealer és a kemény drogokat árusító pusher – azaz a szerinte jó és rossz kábítószer-kereskedő között –, harcot hirdetett ez utóbbi ellen. A maga részéről megölné az átkozott pushert, ha tehetné: lőfegyverrel, borotvával – sőt, a Bibliával is! (Hogy ez utóbbit miként, azt a fantáziánkra bízza.)
Hogy pontosak legyünk, valójában nem John Kay ideája mindez: a The Pushert Hoyt Axton írta, de a Steppenwolf első albumán jelent meg, 1968-ban (ez szól a filmben, fent viszont egy korábbi, 1967-es élő stúdiófelvétel). Maga a szerző „csak” feldolgozásként készíthette el saját verzióját, 1971-ben.
Curtis Mayfield: Pusherman
Nem sokkal az Easy Rider után, 1972-ben, egy másik amerikai filmben és annak zenéjében is megjelent a pusher, a lelketlen drogkereskedő. A Gordon Parks Jr. rendezte Superfly a gettóban játszódik, mindenki fekete, a jó, a rossz, a bűnöző, a zsaru. Az Easy Ridertől eltérően azonban itt nem a zenék válogatóját dicséri a soundtrack, hanem a komponistát: Curtis Mayfield mestermunkája nyomán a filmzene konceptalbummá állt össze. A Superfly a korszak soul-alapműve, egy mondatban szokás emlegetni Marvin Gaye klasszikus albumával, a What’s Goin’ Onnal (a másik mondatban pedig Isaac Hayes egy évvel korábbi filmzenealbuma állhatna: a Shaft szintén fekete krimi, rendezője Gordon Parks Sr.; főhőse, Shaft fekete magándetektív, míg Superfly fekete kokainkereskedő).
A Pushermanben Curtis Mayfield egyes szám első személyben, a drogkereskedő cinikus hangján szólítja meg ügyfelét, szuper magabiztosan, mint aki tökéletesen átlátja, hogy az mennyire rá van szorulva: apád-anyád vagyok, az orvosod vagyok, kaphatsz tőlem bármit, ami kell, kokaint, marihuánát, ismersz, a barátod vagyok, vágod?
Ami persze nem a barátságról szól, hanem a kiszolgáltatottságról és a pénzről, amivel király lehetsz, tiéd lehet a legjobb trip, a legjobb nő, minden – már ameddig tart.
Velvet Underground: Heroin
„Várom az emberem, 26 dollárral a kezemben” – énekelte Lou Reed, mintha csak a Curtis Mayfield megszemélyesítette drogkereskedő vásárlója volna. A Waiting For The Man 1967-ben jelent meg a Velvet Underground első albumán. Ugyanitt hallható az is, ami miatt Lou Reed az emberét várta: a Heroin. Hét félelmetesen érzékletes perc. Lassan indul, majd fokozatosan, őrjítő, kakofonikus zajjá gyorsulva, minimális eszközökkel és maximális eredménnyel húz be a heroinista lelkivilágába és a szer kiváltotta fiziológiai folyamatba. Látjuk, mert egyenesen közli, mi történik, amikor a fecskendő hegyét vénájába döfi, látjuk és vele együtt érezhetjük, ahogy a heroinnal kevert vér a tűből az agyba áramlik – akkor aztán „a dolgok már nem ugyanazok.” Nincs semmi és senki, megszűnik a nagyvárosi idegbaj, szétfoszlanak a politikusok baromságai, lekophatnak a segítőkész haverok és az édesen csacsogó lányok, nincs senki, még önmaga sincs, csak a leírhatatlan, halálközeli, istenközeli érzés, ahogy a versszakok végén ismételgeti: „És asszem, nem is tudom…”
Nem tudok keményebb számot elképzelni a Heroinnál. Minden ízében igazi. Az, akinek volt a „felesége” a heroin, s eljutott oda, hogy „lenullázza” az életét, biztos ráismert saját élményeire. Másokat kíváncsivá tehetett a drog iránt, de éppen hitelessége miatt szerintem inkább elrettentő erővel bír. Megírása után ötven évvel is.
A fenti koncertfelvételt 1974-ben rögzítették Párizsban, ekkor már Lou Reed szólóban szerepelt. Az eredeti Velvet-féle albumverziót lásd itt.
Jefferson Airplane: White Rabbit
Amíg New Yorkban a Velvet Underground a heroint emelte be a popzenébe, a nyugati parton virágzó hippikultúra inkább a hallucigén szereket. Itt több napfény sütött a zenéből, s kevésbé direkt drogos utalásokkal éltek. A Byrds egyik legnagyobb sikerét hozta 1966-ban az Eight Miles High aminek egyik lehetséges értelmezése a kábítószeres lebegés volt, a zenekar azonban tartotta magát, hogy csupán a gépek repülési magasságáról van szó, a dal pedig egyszerűen angliai turnéjuk élményeinek a tükre. Hasonló módon hárított a Beatles is, amikor 1967-ben, a Sgt. Pepper-album egyik gyöngyszeme, a Lucy in the Sky with Diamonds nagybetűs címszavaiból sokan az LSD-t olvasták ki. A zenekar tagjai meglepődtek ezen, hisz’ csak annyi történt, hogy Lennon kisfia, Julian készített ilyen címmel egy rajzot, s ebből lett a dal. Amelynek álomszerű hangzása, szövegének kaleidoszkopikus színei azonban mégiscsak a pszichedelikus szer felé mutattak – idővel persze elismerték, hogy bizony használtak mindenfélét (LSD-t, kokaint, marihuánát).
Benne volt ez a levegőben.
John Lennon kedves szerzői közé tartozott Lewis Carroll, s a Lucy in the Sky with Diamonds írásakor megtermékenyítően hatott rá az Alice Tükörországban. Az Alice Csodaországban pedig a Jefferson Airplane 1967-es albumáról, a Surrealistic Pillow-ról kislemezként kiemelt White Rabbit fő ihletője volt. San Francisco egyik kedvenc hippizenekara, a Jefferson Airplane az ottani ellenkultúra alakítói közé tartozott. Ez magába foglalta a hallucinogén szerekkel való kísérletezést is, amelynek elméletét és gyakorlatát Timothy Leary professzor oktatta, a nyilvános történésekben olyan írók vitték a prímet, mint Ken Kesey vagy Allen Ginsberg, a zenét pedig olyanok szolgáltatták, mint a Grateful Dead, a Big Brother & The Holding Company (Janis Joplin együttese) vagy a Jefferson Airplane. Lewis Carrol 1865-ös meséjének hőse, Alice a Fehér Nyuszi után szaladva, pirulákat nyelve, varázsitalt kortyolva, óriássá nőve, törpévé zsugorodva olyan élményeken és kalandokon esik át, amelyek az LSD vagy bizonyos gombák tudatmódosító hatásmechanizmusát ismerők olvasatában kábítószeres látomásokként is felfoghatók. A White Rabbit hallgatói máig így értelmezik Grace Slick Alice-utalásokkal teli szerzeményét, amelynek zenéjére, az énekesnő nyilatkozatai szerint Miles Davis albuma, a Sketches of Spain és Ravel Bolerója is hatással volt. „Feed your head!” – ismételgeti a szám végén Grace Slick, nem pontosítva, mivel is kéne táplálnunk a fejünket, szélesíteni látókörünket, tágítani tudásunkat, netán módosítani tudatunkat… Szabad a gazda. Akárhogy is, 1969 augusztusában a Jefferson Airplane ezzel zárta fellépését Woodstockban.
Canned Heat: Amphetamin Annie
Woodstock emlékezetes szereplői közé tartozott a Canned Heat is (lásd Michael Wadleigh filmjét). A bluest tökéletesen érző fehér zenekar második albumán (Boogie with Canned Heat), 1968-ban jelent meg az Amphetamin Annie. A címbéli lány folyton havat lapátolt (a szlengben a snow kokaint jelent; lásd még a Snowblind Friend című Steppenwolf-számot, Hoyt Axton szerzeményét egy kokós haver haláláról: „Azt mondta, a mennybe vágyik, de az imádkozás túl lassú / Vett hát egy hóból gyúrt egyirányú repülőjegyet…”). Amphetamin Annie önpusztító életmódját és halálát elrettentő példaként, lebeszélő szándékkal adja elő a Canned Heat. „Annie csak speedezett / Egészsége egyre gyengült / Dolgokat látott az ablakban / Hangokat hallott az ajtónál / Tudata malomként őrölt / Ajka kicserepesedett és fájt / Bőre elsárgult / Én már nem bírtam tovább elviselni / Azt képzelte, a piruláktól szárnyal a tudata / Pedig csak zuhant sebesen / Mert a speed öl!”
Ahhoz képest, ahogyan „a speed öl” refrént kórusban kiáltották a versszakok végére érve, a Canned Head tagjai sem igazán álltak ellen a kísértésnek. Egy alkalommal Denverben az egész bandát őrizetbe vették kábítószer birtoklása miatt, menedzserük a kiadói jogaik eladásával teremtette elő az óvadék összegét. A zenekar alapítói közül Alan Wilson gitáros barbiturátum túladagolás következtében halt meg 1970-ben, 27 éves korában, éppen Bob „Bear” Hite, a mackós énekes háza közelében, aki pedig 1981-ben Los Angelesben, a színpadon esett össze heroin túladagolás miatt. Akkor ugyan visszahozták, de hamarosan ő is elhunyt, 38 éves korában.
Marianne Faithfull: Sister Morphine
Sokan elveszítették a harcot a drogokkal és démonaikkal 1969–71 körül. Jimi Hendrix, Janis Joplin, Jim Morrison, Brian Jones halála közül utóbbié érinthette legközelebbről Marianne Faithfullt. A Jagger-Richards szerzeményekkel induló és Jaggerrel járó énekesnő is megvívta a maga küzdelmét a drogokkal, aminek intenzitására a drámai erőből következtethetünk, ahogyan 1969-ben előadta a Stones szerzőpárosával együtt írt Sister Morphine-t.
Kórházi kép, gyötrő fájdalom, amin csak „Morfium nővér” enyhíthetne, ha végre jönne, és álommá változtatná a lidércnyomást. „Fülemben visszhangzik a mentőautó szirénája / Mondd, Morfium nővér, mióta fekszem itt? / Mit keresek ezen a helyen? / Miért nincs arca az orvosnak?” A végén megjelenik „Kokain kuzin” ujjának hűs érintése is, a halál, az utolsó lövés a fecskendőből, a tiszta fehér lepedőn terjedő vörös folt.
Marianne Faithfull szerencsére élve került ki mindebből. Pályája a 70-es évek végén új erőre kapott, s ez mindmáig tart (december 15-én övé a MüPa). A Stones-zenészek és Ry Cooder kíséretében felvett Sister Morphine egy lényegében nyom nélkül elsüllyedt kislemez B-oldalán jelent meg 1969-ben. Igazán 1971-ben, a Rolling Stones Sticky Fingers című albumán vált ismertté, a Brown Sugar mellett (amely egy barnabőrű lány erotikus vonzerejét ecseteli, de mivel a szlengben a heroint barna cukorként is emlegetik, van a számnak egy drogos értelmezése is). A Stones-féle Sister Morphine itt.
Ramones: Now I Wanna Sniff Some Glue
„Ragasztózni akarok / Valamit csinálni akarok / Minden srác ragasztózni akar / Minden srác valamit csinálni akar.” A Ramones nem keresett költői képeket. Négy sor, párszor ismételve. Egy perc húsz másodperc a kamaszkori unalom, lepusztultság és üresség agysejtpusztító megnyilvánulásáról, a szipuzásról. De nem a felnőtt elszörnyedt tekintetével, hanem belülről.
Egyenest a ragasztóval teli nejlonzacskóból.
A Now I Wanna Sniff Some Glue 1976-ban jelent meg a Ramones című albumon. Az itt látható koncertfelvételt 1977-ben rögzítették.
Heartbreakers: Chinese Rocks
A Now I Wanna Sniff Some Glue-t Dee Dee, a Ramones basszusgitárosa írta. A szipuzáson már rég túl – mást használt. Egy nap felhívta Richard Hellt, és felajánlotta neki új szerzeményét, mert a Ramones nem akart drogos számot. Hell, a Television egykori basszusgitárosa akkoriban a Heartbreakersben játszott, az meg Johnny Thunders bandája volt a New York Dolls feloszlása után, afféle punk szupergrupp. Egy szó, mint száz, Dee Dee megmutatta, Hell pedig elvitte a Heartbreakers legközelebbi próbájára. A Chinese Rocks rögtön a repertoárjukra került. Eleinte Hell énekelte, kiszállása után pedig Thunders, első albumukra (L.A.M.F.) is vele vették fel 1977-ben.
A címbéli chinese rock kifejezésnek semmi köze kínai sziklákhoz, a heroin beceneve, mondjuk, hernyó. A kétharmad-egyharmad arányban Hell, illetve Dee Dee által írt dalszöveg arról szól, ahogyan az anyag átveszi a hatalmat fogyasztója felett. „Hernyón élek / Legjobb holmijaim zaciban / Hernyón élek / Mindenem zálogházban / Mállik a vakolat a falról / Barátnőm a zuhany alatt bőg / Kurva meleg van / Gazdag is lehetnék / De én a hernyón ragadtam…”
Noha a Ramones eleinte nem játszotta, 1980-ban, End of the Century című albumukra mégis fölvették, kis változtatással a dalszövegben és a címben (náluk ezért Chinese Rock). Itt koncertverzióban látható.
A New York-i punkszíntér tobzódott a drogokban, lásd Legs McNeill és Gillian McCain: Please Kill Me – A Punk cenzúrázatlan története című kötetét, s benne a Chinese Rocks születéséről szóló fejezetet; ennek főszereplői közül egyedül Richard Hell tartja magát, Johnny Thunders 1991-ben, Jerry Nolan, a Heartbreakers dobosa 1992-ben, a Ramones tagjai közül Joey 2001-ben, Dee Dee 2002-ben, Johnny 2004-ben hunyt el, Tommy 2014-ben követte őket.
Grandmaster Flash & Melle Mel: White Lines (Don’t Do It)
A kokain nagyon erős – aligha véletlenül íródott annyi erős szám róla.
JJ Cale Troubadour című 1976-os albumán állt elő a szer feldobó és leverő hatását egyaránt érintő, így szabad értelmezést kínáló dalával: a Cocaine ismertségét igencsak megnövelte, hogy egy évvel később, Slowhand című albumán Eric Clapton is átvette. Itt JJ Cale, itt pedig Eric Clapton és Mark Knofler előadásában látható.
Szintén 1976-ban állt elő a maga kokós dalával Dillinger. A 30-as évek szesztilalmána idején működő amerikai gengszter nevén dolgozó jamaicai énekes nem köntörfalazott, amikor C.B. 200 című albumán közhírré tette, mi pörgeti föl: a Cokane in my Brain előbb New York nagystílű éttermi kínálatáról értekezett („Egy kés, egy villa, egy üveg és egy dugó, ez New York”), majd az égető fájdalomról, amit érzett és a szerről, amit használt („Ölelj szorosan / Mert dinamit vagyok / Kokain cikázik az agyamban”).
New York, 80-as évek: utcai tudósítónk Grandmaster Flash & The Furious Five, benne többek között Melle Mel, akit szintén Nagymesternek szólítottak. A White Lines a fehér csík, amit szippantáshoz rendezgetnek az üveglapon. „Fehér csíkjaim hosszú utat tesznek meg / Az orron vagy a vénán át / De nem nyersz velük semmit, csak az agyhalált” – vágják a képünkbe. „Milliónyi varázsos kristály, tiszták és fehérek / Egyik napról a másikra multimilliomos lehetsz belőlük / Kétszer édesebb a cukornál, kétszer oly szép, mint a só / De ha rászoksz, bébi, csak magadat okolhatod / Szóval ne csináld…”
Az 1983-ban megjelent White Lines az old school rap egyik klasszikusa. A szöveg természetesen Grandmasteréké, de a basszust és az alapritmust a Liquid Liquid nevű New York-i alternatív zenekar szintén 1983-as, Cavern című kislemezéről kölcsönözték.
URH: Katt
„Mindenki tudja, mi az a hasis. Mindenki tudja, mi az a marihuána, mindenki tudja, mi az az LSD, a heroin, a benzedrin, a meszkalin, de félek, hogy csak nagyon kevesen tudják, mi az a katt” – e prózai bevezetővel kezdte 1980-81-ben Müller Péter az URH legviccesebb számát, hogy aztán Észak-Jemenről meséljen, ahol mindenki khatlevelet termeszt és rágcsál. „Kísért az éhhalál”, de a khatnak köszönhetően – amely szájrákot okozó gyógyszer és narkotikum egyszerre – Észak-Jemen nyugodt és „jó hely.” Külker végzettségű pályaelhagyóként ez volt a kedvenc versszakom: „A külkereskedő, ki egyszer arra járt / Esküszik azóta is, hogy a khatlevél nem árt / A rádióból tudta meg, hogy valamit aláírt / Fogalma sincsen, hogy mit, csak hallotta a hírt.”
Az eredeti felvétel spártai basszus-dob kíséretéhez képest a 2008-as VOLT Fesztiválon rögzített verzió ritmikája gazdagabb, s bővebb a drogleltár is a prózai bevezetőben.
Az URH egyebek mellett a kábítószer témájával is utat tört itthon. Majd jött a Balaton (Télleg félek), a Lavina (Elinium), a Kontroll Csoport (Repülök a gyógyszerrel) és a Neurotic (Vén véna).
BB Gabor: Moscow Drug Club
Észak-Jemennel egy időben vicces képet kaptunk a szovjet drogszíntérről is, ahol egy titkos helyen nyomják a vörösök a bluest, és nyelik a kis vörös pirulákat, hogy el ne aludjanak – tíz évvel a legfrissebb nyugati divat mögött, de jól elvannak.
BB Gabor hazánk fia volt, gyerekkorában, a szüleivel lépett le 1956-ban. Angliában nőtt fel, 23 éves korában ment át Kanadába, ahol 1980-ban hozta ki első albumát BB Gabor címmel, rajta a Moscow Drug Club mellett a Nyet Nyet Soviet (Soviet Jewelry). BB Gabor a kanadai new wave reménységeként indult. Azután valami nagyon félresiklott: tíz évvel később, 1990-ben holtan találtak rá, valószínűleg öngyilkos lett.
Bone Thugs-n-Harmony: Ecstasy
A hip-hop a hosszú – és sokszor stafétajellegű – monológok mellett gyakran használ rövid filmszerű jeleneteket is, zsaruk törnek rá fekákra, vagy azok balhéznak, boltolnak egymással. Ezzel él itt a Bone Thugs-n-Harmony is. A kereskedő győzködi ügyfelét, próbálja ki az új cuccot, ecstasy a neve, nem fogja megbánni, úgy bejön majd, hogy már másnap megint kér belőle. Oké, próbáljuk ki, bár eddig jól megvoltam a fűvel is, mondja a vevő, de nem kéreti magát túl sokáig.
Így kezdődik az Ecstasy, majd következik a drogos élménybeszámoló a szex-erőszak vonal mentén. „Azt hittem, ez a szar fölrepít, és kanos leszek tőle / Fenn is vagyok, de túl magasban, mindjárt szétcsapok valakit!” Lusta gengszterrap, a műfaj jellegzetes, vonzó-taszító hatásával, 18-as karikát érdemlő trágár stílusban.
Az Ecstasy az 1993-ban Clevelandből indult, s Los Angelesben befutott Bone Thugs-n-Harmony BTNHResurrection című albumán jelent meg, 2000-ben. Azóta átestek a szétválás és összeállás különböző fázisain, s ha igaz, 2015-ben újra turnézni kezdenek.
Lil’ Wyte: Acid
A Bone Thugs-n-Harmonyhoz hasonlóan, egyes szám első személyben ad számot az LSD-tripről, magyarán a címbéli sav hatásáról Lil’ Wyte is. Viszont nála nincs üzleti jelenet (de van egy „fuck police”), s képbe kerül egy gyógyszer is (a Xanax). „El tudod képzelni, hogy tiszta nyugi van, aztán egyszercsak elzsibbadnak az ujjaid? A lábaid elfagynak, milyen évszak ez? Hol vagyunk? Miért megyünk el? Összezsugorodnak a fák, a növényekből gyökér lesz, a gyökérből újra mag. Bohócok jönnek rám mindenfelől, megőrülök, fájnak a lábujjaim, remeg a testem. Mintha crack volna. Hívom a tűzoltókat, mondom nekik, lángol a hátam. Tiszta őrület ez a szar, borotvák táncolnak az asztalon, ott egy ló, igen van egy lovunk, láttam az istállót…”
És így tovább, versszakokon át, a refrénig: „I’m on acid, acid.”
Lil Wyte, az Eminem utáni fehér rapperek egyike Memphisből indult. 21 éves korában, 2003-ban készített első albumán (Doubt Me Now) szerepelt az Acid. A róla szóló Wikipedia-cikk szerint saját fejlesztésű cannabistermékét tizenegy amerikai államban forgalmazza legális gyógyszerként.
Dead Can Dance: Opium
Az eddigi heroinos, kokainos vagy savas számoktól eltérően a Dead Can Dance – pontosabban Brendan Perry, mert Lisa Gerrardnak vajmi kevés köze lehetett ehhez a dalhoz – egyáltalán nem foglalkozik a szer beszerzésével vagy hatásával. A fekete ópium itt csak egy hasonlat eleme: a nő sós könnyeinek íze a férfi nyelvén az ópium okozta meleg borzongásra emlékeztet. Szabadulni a várostól, az emlékektől, bele a fekete éjszakába, követni a semmibe vezető utakat.
Valószínűleg játszották az Opiumot is 2012-es budapesti koncertjükön, amikor 16 év utáni első közös albumukat, az Anastasist mutatták be, hiszen ezen jelent meg – de nem emlékszem.
Arra viszont igen, hogy amikor 1980-ban, a liverpooli Teardrop Explodes Kilimanjaro című albumán megszólalt a Poppies in the Field, csak a legnaivabbak gondolhattak pipacsmezőre. Mert ugyan a pipacs angolul poppy, de poppy a mák is, az ópium alapanyaga. „Mákok/pipacsok a mezőn / Ne kérdezd, mit jelent ez…” „A Teardrops idején savon éltem. Szemcseppentőbe töltöttük, onnan a szemünkbe. Egyenest az agyba jut, 15 másodperc múlva utazol” – mesélte a Guardianben Julian Cope, a Teardrop Explodes énekese, vezetője, fő szerzője One Three One: A Time-Shifting Gnostic Hooligan Road Novel című regénye megjelenése alkalmából. Ez sok mindent megmagyaráz – a Péterfy Bori & Love Band Ópiumának klipjében pirosló pipacsmezőt is.
John Lennon: Cold Turkey
A világ heroinnal nem élő, de angolul tudó vagy tanuló része alighanem John Lennontól tanulta meg, hogy a címbéli kifejezés nem a kihült pulykára utal, hanem a kínszenvedésre, amin az elvonás napjaiban megy keresztül a heroinos. „Nő a lázam, már egész magas / Nem látok jövőt, nem látok eget / Lában és fejem elnehezült / Bárcsak gyerek volnék, bár ne is élnék / Minden porcikám fáj, libabőrös vagyok / Nem látok senkit, hagyjatok békén / Szemem tágra nyílt, nem tudok elaludni / Csak az biztos, hogy mélyhűtve vagyok / 36 órája kínoz a fájdalom / Imádkozom, valaki szabadítson meg ettől / Jó fiú leszek, csak segíts rajtam / Mindent megígérek, csak ments meg ettől a pokoltól / Hideg pulyka, menekülnöm kell!”
A Cold Turkeyt eredetileg Beatles-kislemeznek szánta Lennon az Abbey Road album idején, de Paul McCartney ezzel nem értett egyet, így Yokóval közös együttese, a Plastic Ono Band kislemezeként jelent meg 1969-ben. Az 1972-es New York-i koncertfelvételen is a Plastic Ono Band látható.
Legutóbb: Füves terepen – Drogos dalok, első rész
Leközelebb: Hangszerek
