OK Go: Needing/Getting
Van olyan klip – gagyi vagy hightech, fillérekből vagy milliókból, mellékes –, amelyiknek minden képkockája azt mutatja, ami épp a dalszövegben elhangzik. Ha mosoly, akkor mosolyt, ha könny, akkor könnyet, ha utazás, akkor járművet. Mondjuk autót. Na, az OK Go klipje ennek pont az ellentéte. Autó van benne, de ennek semmi köze a szöveghez.
„Egy dolog, hogy mire van igényed, és egy másik dolog, hogy mit kapsz meg” – vonja le a következtetést egy párkapcsolat kudarcából Damian Kulash. Hülyeség hónapokig, évekig várni arra, hogy a partnerünk megváltozzon. Ha pedig egyszer vége, fölösleges azon tipródni, hogy mennyire hiányzik.
Erről szól a Chicagóból Los Angelesbe települt zenekar 2010-ben megjelent harmadik albumán (Of the Blue Colour of the Sky) hallható szám. A 2012-ben készült video viszont egészen másról: leginkább az OK Go klipjeinek fő specialitásáról, az üde humorról és az aprólékos kreativitásról – s mindezeken túl arról is, hogy bármiből lehet hangszert faragni. Ez esetben egy preparált Chevroletből, az út mentén elhelyezett holmikból, ajtócsapkodásból, motorzajból. Nem részletezem, akinek van szeme, hallhatja, és fülig érő szájjal csatlakozhat a Needing/Getting 27 millió nézőjéhez.
Jimmy Smith: Organ Grinder’s Swing
Orgona természetesen létezett már Will Hudson 1936-os kompozíciójának születésekor, de az a hangszer, amellyel 1965-ben Jimmy Smith ezt a felvételt készítette, a Hammond B-3 még csecsemőkorú volt: a feltalálója, Laurens Hammond nevét viselő orgona első példánya 1935-ben készült el.
A szám címe könnyen félreérthető, mert valójában nem orgonáról van benne szó: az organ grinder magyarul verkli – ez tehát a verklis dala, aki csak tekeri vidáman a sarkon, a gyerekek meg tátott szájjal bámulják, hogyan csalja elő a díszes dobozba rejtett henger pöckeibe kódolt hangokat. 1936-ban elsőként Jimmie Lunceford zenekara vette lemezre instrumentális változatban, szöveggel pedig Ella Fitzgerald, ugyanabban az évben.
Később még sokan mások is. Köztük Jimmy Smith, aki 1951-ben kezdett foglalkozni a Hammonddal. És a mágusa lett. „Ezt figyeld: a fickó jobb kézzel szólózik, ballal akkordozik, bal lábával tapossa a basszust, a jobbal meg a hangerőt állítja be” – idézte History of the Hammond B-3 Organ című írásában Glen E. Nelson egy barátját, aki kezébe nyomta Jimmy Smith 1965-ös albumát. Ez volt az Organ Grinder’s Swing. Két perc, amely alatt orgonává lényegül át a verkli.
Jerry Reed: Guitar Man
Miként Jimmy Smith neve egybeforrt a Hammond-orgonáéval, a countrygitárról is nehéz Jerry Reed nélkül beszélni. Persze nem ő az egyetlen ezen a terepen, ám ahogyan a hangszerrel bánt, az nem akármi. E tévéfelvételen megvillantott technikáját látván, hallván megérthetjük, miért ragadt rá afféle eposzi jelzőként a Guitar Man cím.
Pikareszk önéletrajz, a kóbor zenészélet kalandjai, az érvényesülés rögös útja, anekdotikus formában. Ha igaz, amiről énekel – és miért ne volna az legalább nagyjából –, akkor Jerry Reed a kocsimosó szivacs helyett tette kenyérkereső eszközévé a gitárt. 30 éves korára, 1967-re jutott el a tévéstúdióba, hogy előadja addigi legnagyobb slágerét, a countrylistára is fölkerült Guitar Mant. S hogy maradjunk az anekdotikus vonalon: horgászattal ünnepelte jól megérdemelt sikerét, amikor utolérte Elvis Presley producerének a telefonja: Elvis egy nashville-i stúdióban veszi lemezre a Guitar Mant, de sehogy sem sikerül reprodukálni Jerry felvételének a hangzását, márpedig Elvis ahhoz ragaszkodna. Az csak akkor fog menni, ha ugyanaz a gitáros játszik rajta, hangzott a válasz. Mármint ő maga, a sajátos pengetési technikájával és hangolásával. Így lett Jerry Reed Elvis Presley Guitar Manje is. És a Király háta mögül ugyan, de megtapasztalhatta, milyen érzés a countrylista tetejéről tekintgetni lefelé, a többiekre.
Stray Cats: Wild Saxophone
A trombita és a pozan túl dzsesszes, a fuvola felettébb finom, a klarinét kifejezetten elegáns, a szájharmonika szimplán folkos, a pikoló komolytalan, az angolkürt arisztokratikus, a tuba inkább tűzoltó-, az oboa és a fagott szimfonikus zenekarba illik – így végigzongorázva a választékot, logikusnak látszik, hogy Adolphe Sax 1840-es teremtménye, a szaxofon lett a rock & roll és később a new wave fő fúvóshangszere.
A szaxofon jól áll pasiknak, csajoknak. Vagány, hangos, szexi. És kellően vad.
Aligha véletlen hát, hogy a rockabillyt a new wave-be integráló Stray Cats a szaxofont énekelte meg a fergeteges bulik elengedhetetlen kellékeként. A Wild Saxophone a trió 1981-es bemutatkozó albumát (Stray Cats) zárta. Nem ez volt Brian Setzer, Lee Rocker és Slim Jim Phantom legnagyobb slágere, de épp elég virgonc ahhoz, hogy amikor a tű a barázda végére ér, ne hagyd pihenni, tedd vissza az elejére, hadd jöjjön újra a Runaway Boys, a Fishnet Stockings és a többi.
Gorillaz: Double Bass
A Stray Cats nemcsak hangzásában, hanem látványában is autentikus volt, amihez jótékonyan hozzájárult Lee Rocker nagybőgője is. Kerek 30 évvel a Stray Cats feltűnése után, 2001-ben a Gorillaz szedte elő a nagybőgőt, és tette itt főszereplővé. Bejön mellé a hangképbe valami orgonaszerűség és holmi számítógépes játékból szalajtott prüntyögés is. Egyszerre van benne saját korában és a popzene elmúlt évtizedeiben, s a legjobb instrumentális dalokhoz hasonlóan nem hiányolja az ember az éneket, úgy jó, ahogy van. Azután középtájt mégis kapunk egy kevés szöveget, meglepetésszerűt és rejtélyest: „Mindez szorongóvá tesz. Olykor elviselhetetlenül.” Semmi több, másodperc szünet, és vissza a bőgő magabiztos paskolásához és a vicces effektekhez, nyugisan, szorongás nélkül.
A Gorillaz virtuális zenekar, a vizualitásért felelős Jamie Hewlett és a zenét megálmodó Damon Albarn (a Blur énekese) projektje, vendégekkel a stúdióban és a színpadon. A Double Bass az első albumukon jelent meg. Hivatalos klip nem készült hozzá, ezt itt egy rajongójuk rakta össze. Amikor hivatalos Gorillaz-klip készül, az más minőség (lásd például, szintén a 2001-es albumról a Clint Eastwoodot, amelyet majdnem bevettem a filmsztárdalos összeállításba, de mivel Clint Eastwoodról egyáltalán nem énekelnek benne, kihagytam).
Babatunde Olatunji: The Beat Of My Drum
„Bárcsak lehetnék dob!” – kiáltotta a pesti éjszakába Menyhárt Jenő az Európa Kiadó második albumán (Szavazz rám, 1989). Nem lévén zenész, eltartott egy darabig, mire azt mertem mondani magamban, hogy talán sejtem, mit ért ezen. A hangszerrel való tökéletes azonosulás érzéki vágyáról lehet szó. Amely bármely hangszerre, sőt ha akarom, bármely eszközre, szerszámra, tehát mindenféle alkotó tevékenységre kiterjeszthető. Bárcsak lehetnék töltőtoll. Vagy véső.
Lehet, hogy tévedek, de ehhez a sejtéshez segített hozzá Babatunde Olatunji, aki már túl az azonosulás vágyán, tényként közölte: „Én vagyok a dob. Te vagy a dob. Mi vagyunk a dob.” A dob táncba hívhat, harcra tüzelhet, sőt az értő fülnek akár üzenetet is közvetíthet. Babatunde Olatunji üzenete itt ennyi: megmondja a lelked, érzi a szíved, látja a szemed, érzi a lábad, ha táncolsz a dobom ritmusára.
A nigériai dobos 23 éves korában, 1950-ben érkezett tanulni az Egyesült Államokba ösztöndíjjal. Azután maga is mesterré vált. Első albumától kezdve (Drums of Passion, 1959) tudatosan és szenvedéllyel közvetítette a dzsessz- és rockvilágnak az afrikai dob szavát. Dance To The Beat Of My Drum című albuma 1986-ban jelent meg, önéletrajzát is hasonló címmel adta közre (The Beat Of My Drum). Elhunytakor, 2003-ban a világzene – nem a kifejezés, hanem a gyakorlat – egyik megteremtőjeként búcsúztatták.
Shriekback: My Spine Is The Bassline
„No guts, no blood: no brains at all” – ez az első sor (4x), ezt ismételgetik a végén, a kivezető rap előtt is. Mint az előbb, most is tévedhetek, de azt hiszem, ez kb. azt jelenti, hogy akinek nincs vér a pucájában, annak az agya helyén is űr tátong. Ez persze az egy szótagos angol szavakkal sokkal jobban hangzik – pláne, ahogy ott lüktet a basszus, az az igazi, funky post-punk basszus a 80-as évek elejéről (persze: a dobbal megdobva). A basszus, amelyet Dave Allen hozott át ide a Gang Of Fourból Barry Andrews billentyűs (XTC), és Carl Marsh gitáros (Out On Blue Six) mellé. A szívemből való, zsigeri basszus, amit ennek a számnak a jóvoltából a Shriekback manifesztumaként nem tudok megunni 1983 óta, amikor először meghallottam (kislemezen 1982-ben jelent meg).
Akkor, a fülemre hagyatkozva nem tudtam „levenni” a szövegét, most a net hozzásegített az erotikus metafora kibontásához, amelyben a basszus úgy ad tartást a zenének, ahogyan a gerinc a testnek, s a basszusszólam úgy hatol be a fülön és a talaj rezgését átvevő lábon át a szívbe, ahogyan a szexuális élvezet végigszáguld a férfi hátgerincén, ahogyan „az idegek húrjai” viszik az érzést, ahogyan „a vágy lehelete” elsöpör mindent, ami addig volt… hát, azt hiszem, ez a Shriekback. Basszus! (Ezt meg angolra nem lehetne jól visszafordítani.)
A tévéfelvétel 1984-es, aki hosszabb verzióban és jobb hangminőségben is meghallgatná, bökjön ide .
Japan: Talking Drum
Ide kívánkozik egy másik dob és egy másik basszus, ugyanabból az időszakból. A címbéli dob egy távol-keleti ütőhangszerrel párban beszél, miközben folyamatosan mondja a magáét a basszus is – ez esetben Mick Karn összetéveszthetetlen hangzású, szólisztikus játéka bund nélküli basszusgitárján.
A Talking Drum 1981-ben jelent meg a Tin Drum című Japan-albumon: a címbéli bádogdobnak semmi köze Volker Schlöndorff 1980-as Oscar-díjas filmjéhez, a Günter Grass regényéből készült Bádogdobhoz, inkább csak egy egzotikus ütőhangszer, amelyet a felvételekhez használtak. Bámulatosan finom kézzel fontak össze akusztikus és elektromos hangszereket, Keletet és Nyugatot. Akár kényeskedőnek is lehet érezni David Sylvian elegáns modorát, de szerintem jól van ez így, s annyira szép a hangzás, hogy még az sem zavar, hogy nem könnyű összerakni, miről énekel. „Mit teszel, ha rosszul mennek a dolgok? / Nyerésben vagyok / A bozótvidék szívében / De most rettegek / Elvesztem a szerelemben / Mindaz, amit nem tettünk meg / Felégeted a hidat / Beszélő dobom / Lekéstük a mennyországot…”
Kate Bush: Symphony In Blue
„Egyszer csak a zongorán látom magam dallamként / Rettenetes halálfélelmem / többé nem játszik velem / Mert most már tudom, hogy szükség van rám / A szimfóniához” – énekelte Kate Bush 1978-ban. Ha forgatókönyvet kéne írnom egy muzikalitásról szóló animációs filmhez, erre szavaznék kiindulási alapként. Innen azután kanyaroghat akármerre a dallam és a gondolat. Kate Bush így kanyarította tovább: „Minél többet gondolok a szexre, annál jobb lesz / Íme egy életcél / Jót tesz a vérkeringésnek / Oldja a feszültséget / Reinkarnációink gyökere ez.” Pár hete épp e sorok miatt majdnem beszerkesztettem a Symphony In Blue-t a szexről szól dalok közé, de végül inkább ide kívánkozott, a hangszerekhez.
Merthogy egy kisebbfajta sorozat része ez Kate Bush korai repertoárjában. Első albuma, az 1978 februárjában, 20 éves korában megjelent The Kick Inside második dala, a The Saxophone Song azt a szituációt írja le, amikor a szaxofonos elvarázsolja hallgatóját. Ezt követte az év novemberében a Lionheart albumot nyitó Symphony In Blue, majd 1980-ban, a Never For Ever című albumon a Violin, amelyben a hegedű csúszkáló hangjait idézve énekel az ördögi hegedűsről és hangszeréről: „Járjon a vonó! Hadd visítson nekem: Hegedű! Hegedű! Hegedű!”
(Kate Bush korábban a blogban itt.)
Panic! at the Disco: The Piano Knows Something I Don’t Know
Tegnap – értsd: a Yesterday – óta fel van adva a lecke a rockzenekaroknak: készítsétek el a magatok „szép” dalát vonós kísérettel vagy tisztán vokálisan. A Panic! at the Disco hamar teljesítette a feladatot: a második albumukon (Pretty. Odd., 2008) hallható The Piano Knows Something I Don’t Know indító és záró perceiben már-már klasszikus kamarazenével örömködnek, közöttük meg mintha a Sgt. Pepper körüli Beatlest reciklálnák. A vonós- és fúvós-szólamokat a Beatles jóvoltából legendás londoni Abbey Road stúdióban vették fel, ami nyilván hájjal kenegette a nem sokkal azelőtt még totál ismeretlen Las Vegas-i banda tagjait. Pár évvel a gimnázium után részévé váltak a popzene nagy körforgásának.
A The Piano Knows Something I Don’t Know eleje és vége a kamaszos öntudaté („nem vágom le a szakállam, nem változtatom meg a frizurám… a házamban saját szobromat tenném a polcra”), közepe a női báj dicséretéé („az az örökké mosolygó útvesztő”) és az öniróniáé („nem tudom bebizonyítani, hogy ennek van értelme, de remélem, hogy van… és óh, a zongora tud valamit, amit én nem”). A már eleve „alternatív” szám még alternatívabb verziója: a capella kánon.
Nick Drake: Cello Song
Ha létezett volna internet a 60-as, 70-es évek fordulóján, akkor talán Nick Drake képes lett volna kezelni a feszültséget, amely alkotásai megmutatásának vágya és a nyilvános szerepléstől való irtózása között feszült. Ha létezett volna net, ma talán a melankolikus hálószoba-folk nagy öregjeként tekinthetnénk rá. De sajnos nem állt rendelkezésre a technika, amellyel most egyszerűen megoszthatjuk a világgal, amit csinálunk. Neki csak pirulái voltak a problémáira, megoldása nem. Ritkán lépett fel, akkor is általában rosszul sült el a dolog, nem tudta elfogadtatni, megszerettetni magát a közönséggel – pedig volt közönsége Angliában a folkzenének, s neki simán helye lett volna Donovan és a Fairport Convention között. De hiába hitt a 20 éves cambridge-i egyetemista tehetségében a három albumát kiadó Island Records, nem tudott kitörni a depresszióból. Szülei házába visszahúzódva legfeljebb önmagának és az orsós magnójának játszott. Azután egy napon, épp 40 éve, 1974 novemberében holtan találtak rá a szobájában. 26 éves volt. Nem derült ki, hogy véletlenül vagy szándékosan vett-e be túl sok gyógyszert.
„Felejtsd hát el ezt a kegyetlen világot / Ahová tartozom / Csak ülök és várok / És éneklem a dalom / Ha egy nap meglátsz a tömegben / Nyújtsd a kezed és emelj fel / Magadhoz, a felhőkbe” – énekelte a Cello Songban. Mintha előre látta volna sorsát. Az első albuma (Five Leaves Left, 1969) B-oldalát nyitó dal egy álomarcú lányról szól, nem a csellóról – az „csak” kerülgeti az akusztikus gitáron kibomló akkordokat, de így is megérdemli a címszerepet.
George Harrison: While My Guitar Gently Weeps
Ha létezik egyetlen biztos pont, amibe a zenész belekapaszkodhat, a hangszere az. Elmúlhat a szerelem, világok dőlhetnek össze, a gitár kéznél van, és lágyan sír. „Minden hibánkból bizonyára tanulnunk kell valamit / A gitárom csak szelíden sírdogál” – énekelte George Harrison, egyebek közt e dallal térve haza szellemtágító indiai útjáról. A While My Guitar Gently Weeps a fehér borítós Beatles-LP egyik fénypontja lett 1968-ban. Az 1.56-tól hallható szólót mégsem ő játszotta, hanem Eric Clapton: Ian MacDonald könyvéből (A fejek forradalma) tudhatjuk, hogy Harrisonnak napokon át nem sikerült előállítania az elképezelt sírós hangot, megkérte hát Claptont, a Cream gitárosa pedig megcsinálta. Ezért is szólózik ő a fenti felvételen, a Banglades Pakisztántól való elszakadásához vezető háború miatt menekülők megsegítésére rendezett New York-i koncerten, 1971 augusztusában. Százezrek egzisztenciája borult fel hirtelen, akkor éppen értük sírtak – és jótékonykodtak – a gitárok. Később az etiópiai éhezőkért, most az ebola áldozataiért.
A While My Guitar Gently Weeps gitárszóló nélküli, viszont egy versszakkal hosszabb, eredeti, akusztikus verziója negyedszázaddal később, 1996-ban, az Anthology 3 albumon jelent meg. Lehet választani közülük, de nem kötelező.
Jackie Mittoo: Ghetto Organ
1971-ben, amikor George Harrison és Eric Clapton gitárja a bangladesi földönfutókért sírt New Yorkban, Kanadában Jackie Mittoo a gettók lakóira gondolt Hammond B-3 orgonájánál. A jamaicai billentyűs, aki a 60-as években szerzőként, hangszerelőként, stúdiózenekar-vezetőként, s egy időben a Skatalites tagjaként elévülhetetlen érdemeket szerzett az ottani zene fejlődésében, akkor már Torontóban élt. Ettől függetlenül a Ghetto Organ színtiszta Jamaica, a reggae-t megelőző ska/rocksteady korszakból, szöveg nélkül. Jackie Mittoo instrumentális repertoárján más hangszerek is feltűnnek számok címeiben (Oboe, Drum, Song), de kedvencem a Ghetto Organ, ajánlom szeretettel.
Nara Leão: Berimbau
Amilyen komplex hangszer a Hammond-orgona, olyan egyszerű a berimbau. Annak van feltalálója, ennek „csak” évszázados hagyománya. Kell hozzá egy kb. másfél méteres, rugalmas farúd, ahhoz erősítve egy húr, alá hídnak egy kő, egy vékony pálca a húr ütögetéséhez, meg egy kivájt tök, hogy rezonáljon. A berimbau az afrikai rabszolgákkal érkezett Brazíliába, ez adja a capoeira – a harcművészetbe oltott tánc (vagy fordítva) – zenei kíséretét. Így néz ki, így játszanak rajta.
E tradíció ihlette meg a gitáros Baden Powellt és a költő Vinicius de Moraest. Gyönyörű dalt írtak a hangszerről, amely megerősít harcban, szerelemben, szomorúságban. A Berimbau a bossa nova-korszak egyik örökzöldje, sokan előadták. Astrud Gilberto a berimbau hangjaival indít. Nara Leão első albumán (Nara, 1964) zongora-dob-fúvós hangszerelésben szerepel, de én a fenti puritán verziót jobban szeretem. (Nara Leão korábban a blogban itt, Baden Powell itt, Vinicius de Moraes pedig itt).
16 Horsepower: Horse Head Fiddle
Ha film készülne a vadnyugat pusztulásáról, a kísérőzenén nem kéne agyalni, írta 2002-ben itt, a Narancsban Marton László Távolodó a Folklore című 16 Horsepower-albumról, amelyen ez a szám szerepelt. A Folklore tradícionális dalai között kapott helyet a Muzsikás 1989-es Betyárnótája is Outlaw Song címmel, lóerősített változatban, természetesen.
A címbéli lókoponya-hegedű valóságos tuvai hangszer: az eltűnt lovát hiába kereső férfi kimerült álmában látja. Az álomban megjelenik a ló, és így szól gazdájához: akaszd a koponyám egy öreg vörösfenyő ágára, faragj belőle kéthúros hegedűt, borítsd be a fejbőrömmel, sörényem legyen a húr, szőj össze dühöt és bánatot, hajolj le, énekelj, és én visszatérek hozzád.
Amint e rítus nyomán előkerül az elveszett állat, a tuvai népdalt átdolgozó David Eugene Edwards vonója vágtaritmusba kezd. A koncertfelvétel 2002-ben, Brüsszelben készült. Kísérteties.
Legutóbb: Orron, szájon, vénán át az agyba – Drogos dalok, második rész
Legközelebb: Táncok
