Ha azt olvassuk egy újságban, mely újság történetesen a magyar kormány napilapja, hogy: „Hogyan történhet meg az, hogy egy ilyen jelentős állami intézmény, mint az Operaház, tökéletesen szembemegy az állam céljaival, és a legérzékenyebb korban lévő, tíz év körüli fiatalok számára készült előadást ilyen penetráns, féktelen melegpropagandára használja fel?”, akkor nem teljesen légből kapott ötlet feltenni egy kérdést.
Azt, tudniillik, hogy akkor most e dörgedelem a homoszexualitásról, vagy az Operaházról, vagy valami egészen másról szól? Az elmúlt napok történései azt bizonyítják, hogy olyannyira nem légből kapott ez a kérdés, hogy aki nem tette fel magának, vagy nem időben tette fel magának, az könnyen pórul járhat, kezdésnek például nevetségessé válik.
Ókovács Szilveszter, miután elolvasta az idézett mondat köré kanyarított cikket – alkalmasint mérhetetlen felfuvalkodottságában – elmulasztotta megkérdezni magát, hogy ez akkor most tényleg az Operáról és a homoszexualitásról szól-e? Olyannyira nem tette fel, hogy válaszolt is rögtön, csak sajna nem a kérdésre, hanem a cikkre. Olyanokat, hogy akkor tiltsuk be Mozartot, Beethovent vagy éppenséggel Richard Strausst is? Szóval valamiféle logikus, majdhogynem épeszű érveléssel igyekezett felnyitni a szerző szemét. S csak akkor szorult kicsit görcsbe a gyomra, amikor a rettenetes veres csillagot is az orra alá dörgölték. Ily módon: „Tánc közben többször vörös csillagot vetítenek lézerrel a tánckar mögé, tudtommal ez tiltott önkényuralmi jelkép.”
Ókovács ettől megijed okkal, s már kérdez is, a kérdése jó is (mert könnyen lehet rá válaszolni). „Hova vitetne most engem Zsófia? Azt értem, hogy az Operából el, de hova? Börtönbe, mert vörös csillag is kivetül?” Mondtuk, a válasz egyszerű: igen. S már környezi is a lényeget, igen, érted jöttünk, Ókovács elvtárs, nem ellened. De Ókovács még itt sem azt kérdezi, hogy miről szól mindez, azt hiszi, az Operáról, a homoszexualitásról, vagy esetleg a személyéről, közelebbről a bőréről. Tehát még mindig nem érti.
Aztán eltelik két nap, s valaki Ókovács fülébe súgja a kérdést, s gyaníthatóan a választ is, nem, kedves Szilveszter, téged ugyan elvisz most szépen a fekete autó, de ne vedd a szívedre, ez nem rólad szól, még kevésbé a homoszexualitás üldözéséről, tűréséről, s az Operaházról is csak annyiban, hogy biztos oda lehet valakinek adni egy tisztasági festés után az irodádat. S kapaszkodjon meg mindenki, nem is Pálinkás Józsefről – Orbán egykori kultuszminiszterével, az MTA egykori elnökével kábé ugyanez esett, neki Bayer Zsolt és Pesti Srácok estek neki, annyi tán a különbség, hogy ő már meg is kapta az útilaput. S amikor leesik mindez, Ókovács tudja, mit kell tenni, egy másik újságban már szaporán meakulpázik, mert úgy emlékszik a történelemből, hogy ez a dolgok elintézési módja: ha önkritikát gyakorol. (Kedden este hétkor még a hivatalában van, mindjárt fel is megy a függöny, Kékszakállú premier van este, ajvé, az a Bartók is egy gyanús alak, jó lesz vele vigyázni, nem egy Kodály, az biztos.)
Szóval mindez, sem a kérdés, sem a válasz nem a melegekről, nem a célkeresztbe vett apróvadakról (Ókovács, Pálinkás) szól, hanem magáról a rendszerről és a módszerről. Magáról a NER-ről.
A módszer maga meg annyira közismert, hogy akkor is vágta már mindenki, amikor a NER megalapítója még csak a többi felcsúti kiscsákeszt tiltotta ki a községi homokozóból. A szabadalmaztatása idején ugyan még Szabad Népnek hívták a Pesti Srácokat vagy a Magyar Időket, Bayer Zsoltot meg már akkor is Pöcsöm Öccsének, de akkor sem ők voltak az érdekesek, ahogy most sem N. Horváth Zsófia, ha létezik egyáltalán. Mert az elején felvetett kérdés rögtön implikálja is következőt, s az is kurva egyszerű. Ki mondja? Ki mondja, hogy sok a buzi az Operában? Ki mondja, hogy a Pálinkás a tudományos sorosizmus ügynöke? Persze, majd kedves Zsófia! Ugyan már. Teljesen nyilvánvaló, hogy a kedves Zsófia, a kedves Pöcsöm Öccse, a kedves Pesti Srácok mind csak valakinek a kezevége. Valaki van mögöttük, valaki bökdösi őket, na ordítsad má’, hogy vesszen ez, vesszen az, vesszen amaz!
A NER-re sok mindent lehet mondani, de azt nem, hogy ne lenne átlátszó. S azt sem, hogy ne futna végül minden szál ugyanoda. Úgyhogy, kedves Magyarország, kedves jobboldali barátaink, igen tisztelt csinovnyikok, tányérnyalók, társutasok és elhajlók, lehet előszedni a történelemkönyveket, és felfrissíteni az ismereteket: következik a csengőfrász kora.
