Schmitt Pál pénteki köztévés interjújában ismét hazudott a saját ügyében. Sértődötten panaszolta, hogy miközben köztársasági elnökként Magyarországot képviselve konferenciázott és tárgyalt Dél-Koreában, a Semmelweis Egyetem szenátusa a távollétében megfosztotta doktori címétől, anélkül tehát, hogy a véleményét kifejthette volna a testület előtt. Hova siettek? – kérdezte a riportertől.
Két nap múlva az egyetem rektora, Tulassay Tivadar – noha mandátuma még három hónapig érvényes – bejelentette, hogy posztjáról azonnali hatállyal távozik. Ennek okát egyértelműen megjelölte: a plágiumbotrányban hozott szenátusi döntés után a szakminisztérium részéről olyan fokú bizalomvesztést érzékel, hogy úgy látja, jelenléte immár az egyetemnek is árthat. Mivel ezt mindenképpen el kívánja kerülni, inkább lemond. A távozó rektor nyilvánosságra hozott két dokumentumot is: a tényfeltáró bizottság március 6-i meghívóját, valamint egy március 19-i jegyzőkönyvet, amely szerint a bizottsági elnök aznap az államfői hivatalba látogat, hogy „amennyiben az egykori pályázó a bizottság által vizsgáltak vonatkozásában önként nyilatkozatot kíván tenni, úgy meghallgatását a bizottság elnöke a bizottság képviseletében személyesen jogosult lebonyolítani”. (Nem mellesleg: mindez újfent arra utal, miként próbált a felső politikai vezetés nyomást gyakorolni az egyetemre plágiumügyben.)
Szó nincs róla tehát, hogy Schmitt ne adhatta volna elő az álláspontját. Schmitt ugyanúgy gurított most is, mint januárban a közrádióban, amikor azt bizonygatta: a bolgár kutatótól „átvett” 180 oldalnyi „törzsanyagon” kívül a további 35 oldal – a dolgozat lényege – „eredeti következtetés”. Nem volt az: legalább a fele lopottabb volt még a „törzsanyagnál” is.
Vagyis immár nem a köztársasági elnök húsz évvel ezelőtti stiklije az elsődleges (bár nagyon is súlyos) probléma. Hanem az, hogy a köztársasági elnök előre megfontolt szándékkal igyekszik félrevezetni a közvéleményt összemásolt „disszertációja” védelmében.
Schmitt Pál hazudozásai nem egy önjáró politikus manőverei. A kármentő akció nem Orbán Viktor ellenében zajlik, hanem Orbán Viktor akaratából. Amit pénteki cikkünkben az államfő köztelevíziós fellépése után erősen vélelmeztünk, azt azóta sajtóértesülések támasztották alá. Orbán már pénteken közölte a kormány tagjaival, hogy Schmitt a helyén marad, vitát pedig nem kívánt erről nyitni. Kiderült az is, hogy a miniszterelnöki csapat készítette fel az államfőt a pénteken indult kommunikációs offenzívára. Schmitt azóta is tartja a javasolt irányt, miszerint jóhiszemű volt, a tudományos élet képviselői (témavezetője, opponensei) tévedtek, az akkori szabályozók voltak rosszak. Schmitt immár áldozatként tekint magára, aki igaztalanul szenved más hibái miatt. („Ha húsz évvel ezelőtt tévedett a tudomány, mert nem hívta fel a figyelmemet bizonyos hiányosságokra, azt most a szenátus kijavította. Hogy úgy mondjam, önmaguk között 1:1 a meccs, csak sajnálom, hogy ennek én voltam a szenvedő alanya, hogy rólam szólt, az én becsületemről, az én eljárásomról a dolog” – mondta vasárnap reggel a közszolgálati rádióban.)
Orbánék azt a lehetőséget játsszák meg, amelyiket ez az elejétől egyértelmű botrány meghagyott nekik: a csalás tényét maszatolással kisebbíteni, majd eltüntetni igyekeznek, és mindeközben bűnbakot kreálnak a „tudományos élet” szabályaiból és nadrágos embereiből. Egyáltalán nem véletlenek azok az egyre szaporodó sunyi kiszólások, amelyek hovatovább mindegyik (de legalábbis a Schmittével egy időben és azonos fokozati szinten készült) disszertáció szabályosságát és eredetiségét kétségbe vonják. A cél, amennyire világos, annyira aljas: Orbánék nem a „doktorokat” akarják meggyőzni Schmitt becsületességéről és jóhiszemű tévedéséről, hanem azt a többséget, amelyről azt gondolják, hogy ezzel az ócska szöveggel is megetethető; és hogy e képzelt tömeg indulatai e huszárvágással átirányíthatók a „tudományos életre”.
Orbánnak azonban a jelek szerint – hosszú idő után – komoly pártbéli ellenkezéssel is számolnia kell. A legendás fideszes omertát 2010 óta sok minden kikezdte: a „gazdasági szabadságharc”, az oktatási rendszer minden képzeletet felülmúló szétzilálása miatt még csak a szakpolitikusok és a szakértők egyike-másika morgolódott nyilvánosan, a földvagyon újraelosztásában bízó vidéki kisgazdálkodói réteg azonban már jóval nagyobb zajt csap csalódottságában. A Schmitt-ügy és annak kezelése pedig oly nyilvánvalóan és átélhetően szégyenteljes, kínos, hogy a pártbéli felzúdulás minden eddiginél erősebb lehet.
A miniszterelnök nem véletlenül nem óhajt belső vitát nyitni a köztársasági elnökről, hiszen abban óhatatlanul felmerülne előbb-utóbb az ő felelőssége. Orbán persze még mindig nagyon erős – de ezúttal aligha úszna meg olyan simán egy belső konfliktust, mint a 2002-es vagy a 2006-os választási vereség után.
