A péntek délutáni szerkesztőségi esélylatolgatáskor – vajon mire fut ki az esti Schmitt Pál-interjú – a legvalószínűbbnek az tűnt, hogy Schmitt nem mond le, és ennek elfogadásáért a nézők együttérzésére apellál. Jóhiszeműségéről beszél majd, az „akkori” szabályozás adta lehetőségekről, a tényfeltáró bizottság lényegében őt igazoló jelentéséről, a sportolói alkatából következő kitartásáról és küzdeni tudásáról – vagyis csupa olyasmiről, amik külön-külön már elhangzottak vagy tőle, vagy a mellette kiállók nyilatkozataiban. Megbántott embernek mutatja magát, abból a fajtából, aki azért ekkora ellenszenvre igazán nem szolgált rá, hiszen mint mindig, húsz évvel ezelőtt is csak azt tette, amit akkor tennie lehetett.
Ha csupán a péntek esti, alig tízperces műsor tartalmát nézzük, hihetnénk, voltaképpen jól okoskodtunk. Pedig dehogy: mert ahogyan mindezt Schmitt Pál előadta, arra nemigen számítottunk. Schmitt megsértődött, mert kételkedni mernek személyében és az általa mondottakban. Már a felütés is: micsoda időzítés ilyen ügyekkel foglalkozni itthon, dohogott, amikor ő a világ másik végén fáradságot nem ismerve tart mindenféle rendkívül fontos beszédeket a hazáját képviselve. Különben meg miért nem tudott várni még egy napot az egyetem szenátusa. Hogy a dolgozata? Azt a legjobb tudása szerint írta, és hát tehet ő arról, hogy az előbíráló, az opponens, akik lényegében a kezét vezették a disszertáció megalkotásakor, nem szóltak neki azokról a hiányosságokról, amiket bírálói húsz év múltán a szemére hánynak? Egyébként a legkevésbé sem akarja rájuk hárítani a felelősséget, olyannyira nem, hogy azért opponensei eme lazaságát fölhozta még egyszer a rövid interjúban. Természetesen egy kicsit nyelvészkedett is (az akkori kiírásban a „vagy” kötőszó arra utal, hogy két kritérium közül egyet kell teljesíteni a sikeres dolgozathoz, és ő ezt – hogy hasznos tudást közvetítsen, vagy mi – teljesítette is). Elmondta volna ő a szenátusnak is, amit a köztelevíziónak, és igazán kijárt volna neki e lehetőség „a hallgattassék meg a másik fél” szellemében (az ám, ezt latinul idézte!). Mi végre volt e sietség?
Január 11. óta az államfő hol kínosan hallgat, hol kínosan magyarázkodik – és utóbbiról többnyire kiderül, hogy az hazugság. Péntek este például arról győzködte az országot, hogy ha mondják neki, akkor ő szívesen tesz több idézőjelet a szövegbe. (De ha már szerinte ez a fő gond, elegendő egyetlen idézőjel: A szerző „Schmitt Pál”.) Ahogyan Schmitt – a legnagyobb egyetértésben és összhangban a riporter Obersovszky Péterrel – előadta a maga éppen érvényes álláspontját az igazságról, azt pontról pontra meg lehetne cáfolni. De ennek már semmi értelme: hiszen egy olyan írásos termék, amelynek közel 95 százaléka másolt anyag, semmiféle kommunikációs trükkel nem varázsolható önálló szellemi produktummá.
Mi volt hát ez az egész?
Schmitt Pál valóban olyannyira önjáróvá vált, hogy az már Orbánnak is gondot okoz? Ezt az interpretációt két nappal ezelőtt kezdték terjeszteni „névtelenséget kérő” fideszes források. Tény, vannak jelek, amelyek erre utalnak. Mindenekelőtt az, ahogyan az Orbán-hű sajtó és értelmiségi holdudvar (Magyar Nemzet, Professzorok Batthyány Köre, az MTA elnöke) mintegy varázsütésre „kritikussá” vált a Schmitt-ügy megítélésében; és eddigi működésüket ismerve ez a Legfelsőbb Hely legalább hallgatólagos támogatása nélkül aligha elképzelhető. Az is tény, hogy Orbán, aki a köztársasági elnök Schmittet maga keltette életre, nem utasíthatja nyíltan lemondásra az államfőt anélkül, hogy azzal – ha kimondja, ha nem – egyúttal el ne ismerné végzetesen téves káderpolitikáját.
Mi azonban nem ezt az értelmezést tartjuk valószínűnek. Schmitt a pénteki interjúban támadva védekezett. Offenzív volt, a meg nem hátráló tökös politikust adta, aki a becsületét védő igazi férfi elszántságával újabb doktorit – ráadásul a komoly feltételrendszerű PhD-cím megszerzését – ígér, és aki nem orvul rágalmaz, hanem érvel.
Ez az agresszív hang Orbán Viktor hangja. Szerintünk Schmitt bejelentése nem Orbán akarata ellenére történt meg. Azt se feledjük, hogy a tényfeltáró bizottság két hónap múltán sem merte levonni az egyértelmű konklúziót, és azt se, hogy sajtóhírek szerint egyetemi emberek Orbántól kértek útmutatást a „tényfeltárás” mikéntjére. Emlékezzünk arra is, hogy szerda este a Fideszben együtt örvendezett vezető és vezetett az államfőt „végső soron” tisztázó bizottsági jelentés miatt, míg Schmitt Koreából üzent haza magabiztosan, hogy a tényfeltárók mindenben őt igazolták, esze ágában sincs – és nem is volt – lemondani.
A baj azzal kezdődött – minden autokratizmusra berendezkedett hatalmi struktúra egyik buktatója ez –, hogy senki nem mert dönteni. A bizottság megállapított valamit meg nem is, és aztán mosta kezeit; hogyisne, elég szégyen ez így is nekik, azt végképp ne várja tőlük senki, hogy egyértelműen ne javasolják a doktori cím elvételét. A szarkupac másik felét hordja csak el a miniszter. Aki persze ki sem bontotta a testület küldte paksamétát. Hagyjatok má’, én adtam Schmittnek azt a kib… doktorit vagy ti? Így került csütörtökre a labda az egyetemi szenátushoz, amely egyszerűen nem tudta azt hova passzolni tovább. A civil társadalom és a tudományos élet támadása és elvárása túl erősnek bizonyult, ráadásul a szenátus tagjai többségének valóban van mit (intézményi és személyes szakmai reputáció) veszíteni, mivel valamilyen szinten mindegyikük részese a nemzetközi tudományos életnek. Ne tévedjünk: csakis ezért, e kényszerhelyzet miatt született meg a doktori cím megfosztásáról szóló határozat. Mert amúgy ennek az egyszerre szánalmas és dermesztő színjátéknak minden egyes epizódjából a beszartság, az önálló véleményalkotástól, a döntéshozataltól való páni félelem szaglott.
Orbán nem engedte el Schmitt kezét. A Schmitt „makacs önjáróságát” sulykoló fideszes szcéna puszta prevenció: próbálják Orbántól távolítani az ügyet, ha a „tökös Schmitt” figurára mégsem volnának vevők a népek. Fölösleges erőfeszítés: ha lemond (előbb-utóbb le fog), ha nem, Schmitt Pál az orbánizmus épp oly világos tünete marad mindörökké, mint amilyen egyértelműen utal a kórra a szétvert közintézményrendszer és a tényleges fölemelkedést hosszú időre ellehetetlenítő „gazdasági szabadságharc” is.
