nézd csak, Floki, mi ez a fekete tárgy itt a bukszus alatt! Hisz ez egy szép sporttörténeti tárgyú értekezés! És csak mikor hazavitte, akkor fedezte fel, hogy nem akármilyen értekezés az, hanem egy fájintos disszertáció, amit Schmitt Pál írt! "Márpedig Schmitt Pál az én vagyok!" - hasított belé ekkor a felismerés. És amikor idáig jutott a gondolkodásában, hogy a disszertáció szerzője Schmitt Pál, Schmitt Pál pedig nem más, mint ő maga, Schmitt Pál nyomban, egy ültő helyében le is doktorált!
Hogy történt, hogy nem, majd kideríti, ha ki tudja a plágiumvizsgáló bizottság. De lehetséges, sőt, szinte biztos, hogy az (akkor még leendő) államfő úgy jutott kisdoktori dolgozatához, hogy egyáltalán nem tudta, hogy az a bolgár Georgijev Nyikoláj műve. Már ha azt a disszertációt, a "törzsanyagot" egyáltalán Georgijev írta! Hisz még ezt sem tudjuk biztosan! Látta valaki, ahogy írja? Lehetséges lenne, hogy Georgijev disszertációját is más írta, és az ősz bolgár sporttudós is úgy vásárolta? Vagy ajándékba kapta?
A köztársasági elnök ez esetben közönséges csalók áldozata, a bolgár közvetítőkkel dolgozó nemzetközi disszertációnepper-maffia ártatlanul csőbe húzott balekja, aki a más által ellopott disszertációt, ahogy a büntetőjog fogalmaz, megszerezte, illetőleg használatba vette. Schmitt ez esetben maximum orgazdaságban lenne elmarasztalható, lopás vétségében semmiképpen sem, de az orgazdaság tényállása is csak az esetben állna meg, ha Schmitt Pál tudott volna róla, hogy tolvajtól vásárol, azaz hogy az általa használatba vett holmi vagyon elleni bűncselekményből származik.
Ha csak gyanította ezt, akkor az orgazdaság szabálysértéses alakzata valósult meg.
Most őszintén: egy húsz évvel ezelőtt elkövetett szabálysértés miatt kellene a kitűnő államfőnek most megszégyenülten levonulnia a színről?
Ha nem is gyanította, akkor még az sem!
Dr. Schmitt Pál nemhogy a lopásban, de az orgazdaságban is ártatlan! Még szabályt sem sértett!
A dr. Schmitt Pál lemondását, netán eltávolítását követelő nyavalygás azonban nem csak ezért érthetetlen. Hogy dr. Schmitt disszertáció-ügye dr. Schmitt személyén keresztül lejáratná a köztársasági elnöki hivatalt, és ezzel a köztársaságot magát is? Ne tréfálkozzunk: a köztársaság tekintélye és méltósága abban a pillanatban a porba hullott, amikor dr. Schmitt Pált egyetlen és valódi feljebbvalója kitalálta, a kétharmados többség pedig megválasztotta jelen posztjára. (És hogy két évig vagy öt évig tart ez az állapot, szinte mindegy - lesznek, akik e tekintélyt és méltóságot majd visszaadják neki.) Dr. Schmitt Pál már akkor is a tulajdonságok nélküli ember volt, akinek látható, a köz számára is érzékelhető személyiségjegyei (kellemes társalgási modora, szóba elegyedési képessége, társasági fellépése, széles mosolya stb.) merőben külsődlegesek. Ez a forma már akkor sem rejtett semmit, csak az ürességet, a politikáról való tudás vagy egyáltalán, a bármiről való tudás, a hétköznapi értelemben vett műveltség teljes hiányát; és persze evvel szoros összefüggésben, a valódi személyiség teljes hiányát is. Ezt az ürességet viszont légmentesen kitöltötte a mindenkori hatalomhoz való hibátlan alkalmazkodás képessége (Schmitt nemhogy kormányokon, de rendszereken átívelő karrierjének egyetlen titka), a készség a vele való maradéktalan azonosulásra. Ebben az értelemben dr. Schmitt Pál tökéletes kifejeződése az orbánizmus lényegének, a legmagasabb rendű követelménynek, amit az Orbán-rezsim nemhogy a közhivatalt viselőkkel, de az egész magyar néppel szemben támaszt. Dr. Schmitt valóban példát mutat, a mintaszerű engedelmesség és az ideális, boldog alávetettség példáját, a feltétlen hűség példáját az akár naponta változó irányokhoz, politikákhoz, elvekhez, ideológiai, hitbéli zsinórmértékekhez. És bár nyilván sokunk számára kellemetlen ezzel a rajongással nap mint nap szembesülni, de tagadhatatlan, hogy dr. Schmitt őszinteségén - a jelenség őszinteségén, nem a személyén - a kor uralkodó szellemisége ragyog át.
Hogy Orbán Viktor nem szívesen válna meg tőle, az persze nem csak emiatt érthető. A kormányfő talán úgy érzi, senkiben nem bízhat meg annyira, mint őbenne; hogy egyetlen embere sincs, akitől annyira nem kell tartania, mint Schmitt-től - és a köztársasági elnök egy grádiccsal mégiscsak feljebb áll őnála, legalább szimbolikusan. (Túlaggódja ezt a kormányfő: ha Schmitt megy, biztosan akad majd utódja, aki ugyanolyan lendülettel ír alá mindent, amit az orra alá dugnak, másnap meg, ha kell, mindennek az ellenkezőjét is.) Schmitt sorsáról éppenséggel az dönthet, hogy az üldözési mánia mely stádiumában tart a miniszterelnök - miközben a politikai racionalitás mégiscsak azt diktálná, hogy szabaduljon meg tőle. Hisz ha Schmittről most talán még nem is tudja minden magyar választópolgár, hogy lopott, csalt és hazudott, a választásokig tartó két évben erről bizonyára értesülni fog, miként arról is, hogy kizárólag Orbán akaratából lett államfő, és maradt az után is, hogy ez kiderült róla. Arról nem is beszélve, hogy az új államfő megválasztásától öt évre nyerné el hivatalát: így az ellenzék, ha 2014-ben parlamenti többséget szerez is, nem 2015-ben, hanem csak 2017-ben tudna megszabadulni Orbán cserekatonájától. Mindennek, tekintettel arra, hogy az új alaptörvény szerint az államfő - a hosszú évekre előre Orbán embereivel feltöltött Költségvetési Tanáccsal összejátszva - fel is oszlathatja az Országgyűlést, akár súlyos politikai jelentősége is lehet a 2014 utáni években.
El a kezekkel Schmitt Páltól!
