Magyar Narancs: Hatalmas opus született a kezed alatt, amely anyagát, témáját és szövetének gazdagságát tekintve is nagyregényt idéz. Hány évig dolgoztál rajta?
Kövér György: 2003-ban kezdtem el – ha úgy vesszük, ez nyolc év munkája, de közben sok minden mást is csináltam.
MN: Ritkán lehet olvasni ennyire szerteágazó, sokszólamú történeti monográfiát – miközben egy központi témára koncentrál, minden aspektusát aprólékosan végigelemzi.
KGY: Ha van valami jó a történészi munkában, akkor éppen ez, különben is: 120 év után már igazán lehet ideje az embernek arra, hogy végére járjon a dolgoknak. Annak dacára, hogy végül magát az egész munkának ürügyet adó esetet ki sem tudja deríteni, talán nem is akarja – de helyette előkerül egy csomó más fontos dolog.
MN: Sokára bukkan fel a könyvben a krimiszál, előtte még számos társadalomtörténeti, családtörténeti, demográfiai tény, megfontolás kerül elő. Gyáni Gáborral közösen szerzője vagy egy népszerű, tankönyvként is sokat forgatott, megírásakor szemléletében is újszerű társadalomtörténeti összefoglalónak (Magyarország társadalomtörténete a reformkortól a második világháborúig, Osiris). Amikor a történész belemászik egy ilyen aprólékos mikrohistóriai kutatásba, az mennyiben változtatja meg a makroszintű társadalomképét? Egy konkrét mikrohistóriai kutatás talán alkalmas lehetne arra is, hogy verifikálja, illetve cáfolja a nagy teória állításait.
KGY: Én is így fogtam neki. Hogy most meg tudom csinálni azt, ami egy kemény társadalomtörténeti összefoglalóba kell - a jobbágy-összeírásoktól kezdve az adókataszterekig. És emellett van egy "lágyabb" forrásanyagom - elvégre ez volt az első per, amit gyorsírással lejegyeztek. Kivételes alkalom volt ez: hiszen így a fél falu "megszólalhatott", és az élő beszédben íródott szövegeket máig olvasni lehet. Én mint tiszántúli még a diftongusokat is kihallom a sorok mögül. Habár tudni kell: ilyenkor némileg a gyorsíró is átfogalmazza a szöveget a maga nyelvére. Mindenesetre rendelkezésemre áll kétféle forrásanyag - ennél nagyobb bizonyosságot a történetíró nem szerezhet. De még ez sem a teljes kép. Menet közben aztán az is kiderült, hogy mást akarok csinálni, mint amit eredetileg gondoltam. Eredetileg nem is akartam megírni magát a pert - inkább "csak" a falu társadalomtörténetét. Azután később kisült: ezt ugyan meg lehetne tenni, de önmagában nem elég érdekes. Ebből is fakad az alcím: társadalomtörténeti látószögek - nézzük meg a témát többféle optikával! Az eredmény pedig, ha posztmodernnek nem is nevezném, de összetettségében is megfelel a társadalomtörténet mai állapotának. Sajnos már elhunyt történészkollégám, Benda Gyula szerette mondogatni - látván a történelemtudomány episztemológiai fordulatát, s hogy mint csúszik ki a talaj ennek következtében a hagyományos társadalomtörténészek alól -, hogy nem építünk monumentumot. Azt már húszan is megtették - hol jobban, hol rosszabbul. A látószögek és léptékek váltogatása egyfajta kiutat kínált ebből a csapdából, de ezért is lett a mű ilyen vaskos.
MN: A könyv magja egy olyan sztori, amit napjaink nyomozós, helyszínelős, bírósági sorozatai szoktak feldolgozni. Solymosi Eszter közvetlenül húsvét előtt eltűnik, azután találnak a Tiszában egy holttestet, aki vagy azonos vele, vagy sem. Sokakat, kivétel nélkül zsidókat, rituális gyilkossággal vádolnak - ez volna a vérvád, amelyre bizonyíték sincs; végül felmentik őket.
KGY: Én is igyekeztem végül e krimiszálat kibontani - bár sok mindenbe "kontárkodtam bele" eddigi történészi pályafutásom alatt, ilyet még nem csináltam. Például jogtörténettel sem foglalkoztam - most ezzel is kénytelen voltam.
MN: Ha valaki először foglalkozik a tiszaeszlári üggyel, mindenekelőtt néhány "kötelező olvasmányba" botlik: az erősen elfogult Bary József vizsgálóbíró emlékirataiba, a megvádolt zsidókat védő Eötvös Károly szintúgy nem semleges alapállású memoárjába, és persze Krúdy Gyula A tiszaeszlári Solymosi Eszter című dokumentumregényébe. Ezt a sztorit tehát legalább három-négy nézőpontból megírták - még ha csak a könyv magjáról, Solymosi Eszter eltűnésének és a pernek a történetéről is beszélünk. Most melléjük került egy újabb értelmezés, habár nyilvánvalóan nem a rejtély megoldását kínálja a te könyved sem.
KGY: Ezekkel a nagy elődökkel az ember természetszerűleg küszködik. Ezen belül is gyökeresen más az Eötvös-Bary-kettős.
MN: Akik ellenfelek voltak.
KGY: Szereplői voltak az ügynek, utólag írták meg a memoárjaikat, és nyilván önigazoló céllal is. Mint rájöttem, meg is nehezítették a történészek dolgát. Mindenki őket tartotta az autentikus forrásnak, s joggal vélhette az utókor: ők már csak megmondják a "tutit". Ám egy gondos történészi kutatás során gyorsan kiderül: bár mindkettőjüknek ott pihen az irathagyatéka az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában, az eddigi kutatók mégis csak a memoárokra támaszkodtak - ahelyett, hogy gondosan átnézték volna a hagyatékot, amelyből a két szerző is dolgozott. Mindketten megőriztek olyan dokumentumokat is, amelyek nem teljesen igazolják azt, amit leírtak. Ez főleg Baryra jellemző: a memoárjához sok mindent nem tudok hozzáfűzni, de a hagyatéka alapján elmondható: jó levéltárnok volt. Bár nem írta bele őket a művébe, de becsületesen megőrizte azokat az iratokat is, melyek kifejezetten ellentmondanak az ő koncepciójának (a vérvádnak - a szerk.). Márpedig a történész-filológus pontosan az ilyen irományokból, például a boncjegyzőkönyv fogalmazványából tudja kikövetkeztetni legalábbis azt, milyen irányban próbálták meghamisítani, amit láttak, azaz a primer tapasztalatot - ez pedig paradox módon éppen Barynak köszönhető. Igazán nagy bajban Krúdyval voltam. Baryt és Eötvöst szembesíthetem a hagyatékukkal, de Krúdy nem volt szereplő: azt, amit az ügyről tud, összemásolja különböző újságokból - munkájának ez a része, majdnem azt mondanám, érdektelen, habár persze jól meg van írva. No de Krúdy tud valami olyasmit a szabolcsi környezetről - dacára, hogy a per idején csak picike gyerek volt -, amit senki sem tud, és én sose fogok tudni, átnézhetek akárhány levéltári fondot. Nem beszélve az íráskészségről - mert nem szeretném magam Krúdyhoz hasonlítani. És tényleg az a kérdés, mivel tudom ezt a hiányosságomat pótolni - ha tényleg azt akarom, hogy legyen egy valódi történészi diskurzus az eszlári ügyről és annak kontextusáról. Itt jöttem rá, hogy nincs más esélyem, mint ez a multiszkópikus jelleg, hogy én nemcsak Eszlárról nézem Szabolcsot és a Szabolcsból Eszlárt, hanem az országos, a makroszint felől is megnézem Eszlárt, és megpróbálom minél több szögből szemrevételezni a témát.
MN: Az eszlári ügyről még ma is drámák, filmek készülnek. Van egy hagyományos legendáriuma - hogy úgy mondjuk, errefelé is, arrafelé is. Jelen lévő, virulens toposz az antiszemita szubkultúrában - ugyanakkor az akkori felmentő bírósági döntést szokás a joguralom érvényesülésének, a liberális jogállam helyes, rendszerszerű működésének példájaként is méltatni. Az ügy ma is egyfajta spektákulum.
KGY: Azóta is tovább élő toposz, hogy a felmentő ítélet csupán azért született meg, mivel Kornis Ferencre (a nyíregyházi törvényszék egykori elnökére - a szerk.) fentről - akár maga Tisza Kálmán miniszterelnök - ráparancsoltak. Viszont ha valaki végigolvassa a könyvem jogi témájú részeit, akkor nyilvánvalóvá válik: jogászi szemmel egyszerűen nem lehetett más verdiktre jutni. Kornis Ferenc portréját is megpróbálom árnyalni a könyvben - de az adott bizonyítékok alapján ő sem hozhatott más döntést. Nem hiszem azt sem, hogy a tisztségéről való későbbi lemondásával a politika befolyása ellen tiltakozott volna - akkor tán nem jelentkezett volna tíz év múlva országgyűlési képviselőnek, mely posztot azután három turnuson át töltötte be. Valószínűleg inkább a jogtudományban ingott meg a bizalma. Mindezzel együtt azt kell mondanom, hogy Solymosi Eszter eltűnési ügye és az ehhez társított bírósági ügy valójában nem olyan érdekes.
MN: Önmagában tán nem is lett volna - manapság például, más eltűntekhez hasonlóan, talán "csak" rátennék a képét egy tejesdobozra.
KGY: Az 1880 és 1884 közötti Szabolcs megyei alispáni iratokban utánanéztem, hogy hány hasonló eltűnési esetet jelentettek be - azt kell mondani, akkoriban mindennapos dolog volt, hogy ilyen korú lányoknak nyomuk veszett. Ami viszont érdekes, hogy megnő a bejelentések száma az Eszlár-ügy kirobbanása után: korábban eltűnt gyerekeket jelentenek be - nehogy később Solymosi Eszterrel azonosítsák őket.
MN: Azaz már korábban is jelentős latenciájuk volt az efféle eseteknek.
KGY: A tejesdoboz-analógia abból a szempontból is jó, hogy ezután más módszerekkel is kerestetik az eltűnteket. Számomra, és erre akarok kilyukadni, sokkal érdekesebbnek tűnt, ami menet közben bukkant a felszínre - mind a társadalomtörténeti háttér, mind a konkrét ügy szempontjából.
MN: Az ügynek létezett egy nemzetközi kontextusa is. Magyarország felkerült a külföldi lapok címlapjára, az antiszemita performerek egy jó része nemzetközi hírnevet kovácsolt magának - még ha csak egy egzotikus szubkultúrában, a nemzetközi antiszemita mozgalomban, egy afféle internacionálé-kezdeményben tudtak is stallumokat szerezni maguknak, mint Simonyi Iván és Ónody Géza országgyűlési képviselők. Ugyanakkor a magyarországi vérvádügy is beilleszthető egy nemzetközi kontextusba: egy szem lesz hasonló esetek láncolatában.
KGY: Ez óhatatlanul felbukkan - ugyanakkor a társadalomtörténeti megközelítés miatt ez is más helyre kerül. Egy "rendes" pertörténetben - és az enyémet ebből a szempontból nyugodtan tekinthetjük "rendetlennek" - azzal kezdődne a történet, hogy megnézzük: van-e nemzetközi antiszemitizmus, hiszen ez volna a fő aktor, ami valamilyen módon egy magyarországi leágazást generálna, ez pedig gerjesztené az eszlári történetet. Az én könyvemben a nézőpontnak köszönhetően helyben keletkezik az ügy, helyi konfliktusok közül húzódik ki ez a szál. A vizsgálattal elindul az ügy eszkalációja, kilép az eredeti eszlári keretek közül, beleszól a megye, később az ország, s ehhez jön utóbb a nemzetközi faktor. A cselekményesítésnek különböző szintjei lesznek, és végre most megvizsgálom ebből a szemszögből a falut is - eddig ez senkit nem érdekelt. A nemzetközi antiszemita mozgalom, de a hazai is a maga módján csak belekapaszkodik ebbe az ügybe.
MN: Ennek az örvén pártszerűsödik a hazai antiszemita mozgalom.
KGY: Így van. A Solymosi-ügy állandó vesszőparipája lesz az antiszemita újságcikkeknek - de ők csak rátelepülnek az esetre. Ha a helyi konfliktusokat nem bogozom ki, akkor nem értem meg, miért pont ebből lesz az ügy. Mindehhez kell a helyismeret, a Szabolcs megyei történések feltárása. Amikor például kiderült, hogy ilyen vaskos lesz a könyv, én is számba vettem, mit lehetne rajta rövidíteni, mit áldoznék be, ha ez a kiadóban szóba kerülne - és nagyon sajnáltam volna, ha kimarad a szabolcsi őszi agárversenyekről szóló rövidke fejezet. És nem csak azért, mert afféle krúdys hangulatot csempészett a könyvbe - ha megnézzük a helyi újságok korabeli cikkeit, kiderül, hogy az agárversenyek idejére az eszlári ügy mindig háttérbe szorult. Ismerjük a helyi urak és újságírók nézeteit - de az ügy az agárversenyek idején csak afféle "futottak még" kategóriába kerül. Amint elmúlnak, rögvest előrelép az első helyre a per és a konzekvenciái.
MN: Amikor a felmentő ítéletet követően kitörnek a kravallok - mellesleg a hecc, a kravall és a pogrom közötti terminológiai határok tisztázása külön értékes része a könyvnek -, a hazai antiszemita sajtó és politikusok is meglepetten állnak a népmozgalmak előtt. Nem tudnak mit kezdeni a fejleményekkel - ezek már túlmutatnak azon a horizonton, amelyen belül "megoldásokat" kínálnak a helyzetre.
KGY: A kravallokkal kapcsolatban is az a helyzet, hogy a hagyományos történetírás hajlamos úgy tekinteni az efféle zavargásokra, hogy azokat bizonyos - ez esetben függetlenségi, illetve antiszemita - irányzatokhoz tartozó ágensek szervezik. De hát nem így működik a politika - s erre jó példát nyújtanak az 1884-es választásokhoz kapcsolódó kravallok.
MN: Valaha erről voltunk híresek: botrányos választások, választói korrupció, etetés-itatás, végül verekedés, néha zavargások.
KGY: Ráadásul valamennyi szinten: falusi bíróválasztáskor, megyei tisztújításkor és országos választások alkalmából egyaránt. A politika peremén ugyanakkor becsatlakozik egy olyan társadalmi réteg, amelynek nincs választójoga, mégis hallatni szeretné a hangját. Gondolhatom én azt is, hogy a zavargások nyomán indult nyomozás azért nem találta meg a főszervezőket, mert azok jól maszkírozták magukat. De egy idő után csak elkezdünk gyanakodni: valóban van-e egy ilyen fehér kalapos rém, aki a háttérből mozgatja a szálakat? Ebből következik, hogy maguk a politikai aktorok is döbbenten nézik a fejleményeket: még ha maguk is ágyaztak meg, bujtottak eme zavargásokra, aligha ez volt, amit akartak. Próbálják ugyan becsatornázni a bevált mobilizációs technikákon át a saját céljaikra, de látniuk kell, hogy itt már más társadalmi feszültségek is felszínre kerülnek. S ha egyszer nincs meg a zavargások első mozgatója, demiurgosza, akkor próbáljuk meg kihüvelyezni a vizsgálati anyagokból, iratokból, hogy mi járt az emberek fejében. Elképesztő folklorisztikus történetek kerülnek elő a vallomásokból: például némely elfogott elkövető úgy hitte, hogy a király rendeletére az összes zsidót egy hajóra kell transzportálni, és a tengerbe süllyeszteni. Ezt egy falusi tanító adja elő az egyszerű népeknek, s amikor kiderül, hogy ez büntetendő cselekmény volna, ugyanők adják a törvény kezére - s ő kapja az egyik legszigorúbb ítéletet. Nem annyira a - politikatörténészek által oly behatón kutatott - ideologikus szint játszik szerepet ezekben a lokális eseményekben, hanem egy mentalitástörténetileg vagy talán a folklórkutatás oldaláról megragadható, sajátos világkép.
