A pólósok is, mások is

  • 1996. augusztus 1.

Belpol

Lapzártáig négy magyar arany és két nemzetközi halott: kezdenek mozgásba lendülni a dolgok minden idők legzökkenőmentesebbre, legflottabbra, legsterilebbre tervezett olimpiáján. Ami az aranyakat illeti, jól jönnek, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy nem csak azok szállították őket, akiktől várni lehetett.
Lapzártáig négy magyar arany és két nemzetközi halott: kezdenek mozgásba lendülni a dolgok minden idők legzökkenőmentesebbre, legflottabbra, legsterilebbre tervezett olimpiáján. Ami az aranyakat illeti, jól jönnek, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy nem csak azok szállították őket, akiktől várni lehetett.

Például a pólósoktól, akiket egyébként nemcsak kvalitásaik, de a műfajban - és egyáltalán, az országban - szokatlannak ható emberarcuk, urambocsá!, intelligenciájuk miatt lehet szeretni: leszopásukban van valami abból, amit jobb híján turáni átoknak is lehetne nevezni. Hogy ez a - sportban egyébként eminens - ország a csapatjátékokban újabban rendre megbukik. A focisták már focizni se tudnak, de a pólósok még pólósok, éppen csak ők sem képesek kibújni abból, hogy ebben az országban véd-, dac- és bűnszövetkezetek vannak, esetleg nagycsaládok, de a spontán emberi közösségeknek, amilyen például egy csapat, végük. (Az utolsó utáni az Isaura kiszabadítására indított mozgalom volt.) Spontán emberi közösségként indulnak a független médiaműhelyek, azzá szoktak válni, ha érnek valamit, a színházak, a filmstúdiók, amelyeket aztán a mögöttük álló, mögéjük kerülő gazdasági és politikai érdekcsoportok szétvernek vagy szétzüllesztenek. A pólósok ebben az országban élnek, ezt az országot képezik le. Majd pont ők fognak nyavalyás értelmiségiek módjára trendeket borogatni. Odamennek, és elbasszák, ez a dolguk.

A kalapácsvető Kiss Balázs váratlan diadalában viszont van valami a népmesei legkisebb fiú szerencséjéből, különös örömére az országnak, amelynek egyébként is minden oka megvan, hogy már csak népmesékben reménykedjék. Azokban is csak addig, amíg a szocialisták iszapbirkóznak, hogy a kormányzásuk kapcsán felmerülő kételyeket eloszlassák. Ahol jelentéktelennek érzik a tétet, ott mindent megtesznek a fair play látszatáért, ennek köszönhetően rövidesen akár új tévéelnököt köszönthetünk: a legesélyesebb az az ember, aki bármit, amihez hozzányúlt - lett légyen az a popkultúra szociográfiája, a honfoglalástól a kádárizmusig ívelő történelmi logika, bármi -, képes volt népmesei gügyögéssé silányítani.

A robbantás pedig arra látszik utalni, hogy nemcsak a Walt Disney Stúdió házi esztétái és a rájuk olykor kísértetiesen emlékeztető politikusok (meghatottan recsegő hangú amerikai elnökök és olimpikonjaiknak hihetetlenül báva pofával integető alkalmi miniszterelnökök) számára egyedülálló alkalom egy ilyen rendezvény megnyitóstul. Jönnek vissza - terepre és divatba egyszerre - a terroristák, ezek a tragikus rajzfilmfigurák, a Joseph Conrad és a Mortal Kombat metszéspontjára helyezett világképükkel, műtrágyából átkoncipiált robbanóanyagaikkal és jelszavaikkal. A troli után a mufurcság csimborasszóját, az olimpiát is megtalálták. Legközelebb talán egy szépségversenyre fognak lecsapni, vagy túszul ejtenek egy dalárdát, esetleg gyógyforrásokat aknáznak alá: semmi sem eléggé kisszerű ahhoz, hogy megbújhasson a szürkeségben. Mellesleg sokan szeretnék, ha nem a politika amatőrjei, a terroristák figyelnének oda a kisemberre, hanem az úgynevezett profi politikusok. Ha ott volnának ők, az államapparátus, minden kilométerkőnél, ha ők mondanák meg, ki legyen a tévéelnök és mi menjen a tévémaci után, ki kaphat menedékjogot, ki legyen katona, mikor nincs is háború, mondják.

Legalább ilyenkor, amikor úgyse nemzetmentenek, hanem ülnek odahaza, és bámulják a tévét. Benne az olimpiával és a merénylettel. Amikor a saját szemükkel láthatják, hogy még az amatőrök is mennyi bajt képesek okozni, elgondolkozhatnának, hogy tényleg igazuk van-e.

Figyelmébe ajánljuk