Afganisztán bombázása: Bűn és büntetés

szerző
- dobtár -
publikálva
2001/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az akció első, vasárnapi körében amerikai és brit B-1-es, B-2-es és B-52 es nehézbombázók vettek részt, amelyek jobbára amerikai bázisukról indulva, megszakítás nélkül repültek Afganisztán fölé, hogy aztán az indiai-óceáni brit támaszponton, Diego Garcián szálljanak le üzemanyagért és munícióért. Rajtuk kívül az Indiai- óceánon, illetve a Perzsa-öbölben állomásozó csatahajókról (a brit Illustrious, az amerikai Carl Vinson és Enterprise) és tengeralattjárókról indított, 50 Tomahawk típusú cirkálórakéta, valamint 25 F-15-ös és F-18-as vadászgép támadta az afganisztáni célpontokat. Hogy milyen eredménnyel, arról egyelőre nincs tudomásunk.

Az akció első, vasárnapi körében amerikai és brit B-1-es, B-2-es és B-52 es nehézbombázók vettek részt, amelyek jobbára amerikai bázisukról indulva, megszakítás nélkül repültek Afganisztán fölé, hogy aztán az indiai-óceáni brit támaszponton, Diego Garcián szálljanak le üzemanyagért és munícióért. Rajtuk kívül az Indiai- óceánon, illetve a Perzsa-öbölben állomásozó csatahajókról (a brit Illustrious, az amerikai Carl Vinson és Enterprise) és tengeralattjárókról indított, 50 Tomahawk típusú cirkálórakéta, valamint 25 F-15-ös és F-18-as vadászgép támadta az afganisztáni célpontokat. Hogy milyen eredménnyel, arról egyelőre nincs tudomásunk.

Az elmúlt hét diplomáciai történéseinek fényében erős túlzás lenne azt állítani, hogy az amerikai és a brit kormányzatnak sikerült volna összehoznia a nagy, globális terrorizmusellenes koalíciót, amelyre a jövőben világpolitikát lehetne bazírozni. Tény viszont, hogy az akció ellen nyilvánosan felszólamlani a nemzetközi tényezők közül egyedül Szaddám Husszeinnek volt bátorsága (és ő is csak azt nyilatkozta, hogy nem is a muzulmánok támadása fáj neki, hanem az, hogy egy nagyhatalom megbombáz egy szerencsétlen, szegény kis országot); még azok az országok is magukba fojtották az indulataikat, amelyekről a nyugati világ mértékadó körei tudni vélik, hogy erőteljesen támogatják a terrorizmust. Ez a "koalíciót" legfeljebb a rövid távú stratégiai cél, a tálibok megbuktatása tartja össze - ami persze nem kevés.

Ráadásul a közvetlen katonai szempontból legfontosabb országok közül Szaúd-Arábia és Irán lényegében megtagadta az együttműködést Amerikától: a szaúdiak a korábban belógatott reptérhasználatról hasadtak le, Irán hivatalosan még a légterét sem engedte át. Az iráni vezetés egyébiránt meglehetősen rejtélyes dolgokat művel: hétfőn nagy hangon figyelmeztette az Egyesült Államokat arra, hogy ne sértse meg az iráni légteret, és egy szuszra el is ítélte a légicsapásokat: ugyanakkor brit és amerikai sajtójelentések szerint nemhogy a Tomahawk cirkálórakéták, de az egymilliárd dolláros Lopakodó is éppenséggel Iránon át repült Afganisztán fölé.

A körülményekhez képest tisztességesen teljesít viszont Pakisztán (légtérhasználat, hírszerzési együttműködés, határzárlat, iszlám fanatikusok lesittelése, valamint az afgán kormány számára szánt export befagyasztása), és az amerikai és brit erők feltétel nélkül számíthatnak Katar, Kuvait és Omán közreműködésére. Az mindenesetre valószínűnek tűnik, hogy az amerikai és brit légierőnek ki kell kerülnie Iránt, és vagy Törökország, Azerbajdzsán és Türkmenisztán, vagy pedig Pakisztán felől frekventálhatja az afganisztáni célpontokat: ami minden bizonnyal nem könnyíti meg a dolgukat. Ennél is súlyosabb hátrány azonban az, hogy a koalíció Afganisztán közvetlen szomszédai közül mindeddig csak az Iszlám Karimov vezette Üzbegisztánba telepíthetett szárazföldi csapatokat; és a lista legfeljebb Tádzsikisztánnal bővülhet a közeljövőben.

Duett

A háború megkezdését gyors egymásutánban jelentette be Bush elnök és Blair miniszterelnök. Blair az elmúlt hetek szokásos retorikai gyakorlatát mutatta be: rettentő keménységet tanúsított Bin Ládin és a tálibok felé, ám szót sem ejtett arról, hogy a katonai operációknak a cél elérése (Uszáma kézre kerítése és a tálibok megdöntése) után is lenne folytatása. Bush elnök viszont vasárnap délutáni beszédében ismét a szeptember 11-ét követő pár nap keményebb szövegéhez tért vissza, és kilátásba helyezte, hogy a terrorizmusnak otthont adó egyéb országok sem érezhetik biztonságban magukat.

De egyelőre még afelől sem lehetünk biztosak, hogy az Afganisztán elleni akció pontosan mely pillanatban érne véget. Uszáma bin Ládin élve valószínűleg több problémát jelentene, mint halva (a szó jogi értelmében rá nézve terhelő bizonyítékokról és az ellene folyó nemzetközi nyomozásról lásd cikkünket a 13-14. oldalon); az amerikai és brit döntéshozók egy jól azonosítható, szakállas hullát rejtő műanyag zsákról ábrándozhatnak leginkább. Ugyanakkor kérdés, hogy vezetőjének halála az al-Káida elenyészését is maga után vonná-e: a szerint, amit szervezettségéről és felépítéséről tudni vélünk, bőven túlélheti saját lefejezését.

Mindez azonban a holnap gondjának tűnik: egyelőre sem Uszámát nem kerítették kézre, sem a tálibokat nem döntötték meg. A légicsapások egyelőre a tálibok rozzant légierejének (körülbelül 30-40 hadra fogható repülőgépükről - jobbára MiG-21-esekről és Szuhojokról - tudnak nyugati sajtóforrások), kommunikációs központjaik, kormányépületeik megsemmisítését célozzák - szakasztott úgy, mint Jugoszlávia bombázásakor. E tekintetben a koalíciónak kétségtelenül könnyebb dolga van, mint volt két évvel ezelőtt, hiszen Jugoszlávia komoly légvédelemmel rendelkezett a tálibok becslések szerint 4-500, részben vállról indítható föld-levegő rakétájához és ismeretlen számú, ám vélhetően elaggott légvédelmi ágyújához képest: minden egyéb tekintetben azonban az afganisztáni akció összehasonlíthatatlanul nehezebb feladat. Jugoszláviában nem volt szükség gyalogosokra: a Milosevic-rezsim megbuktatását, ha némi spéttel is, de elvégezték a bennszülöttek, ráadásul erőszak nélkül. A tálib légierő megsemmisítésének célja elsősorban az Északi Szövetség és a tálibok közti katonai erőviszony kiegyensúlyozása. A tálibok megdöntésének dandárját ugyanis - katonai értelemben mindenképpen - az Északi Szövetségre bíznák az amerikaiak, még akkor is, ha a szárazföldi erők bevetését nemhogy nem zárta ki egyik nyugati vezető sem, de egyenesen mind kilátásba helyezte.

Az Északi Szövetség

az elmúlt hetekben úgy szerepel a világsajtóban, mint lelkes és önzetlen, sőt nyugatos szabadságharcosok csapata, akik égnek a vágytól, hogy Afganisztánt visszavezessék a civilizált nemzetek közösségébe. A sugalmazott megoldás, amely az egykori király, Záhir sah környezetében, az Északi Szövetség és a pastu törzsi tanács együttműködésében szeretné látni a bombázások utáni Afganisztán stabilitásának zálogát, meglehetősen optimista. Ha eltekintünk attól a tragikus ténytől, miszerint Afganisztán lakosságának egy része egyszerűen nem éli túl a beálló telet, és a túlélők jelentős része is különféle menekülttáborokban vagy országúti földönfutóként keresi a boldogulás útját, akkor sem feledkezhetünk meg arról, hogy néhány éve épp e hadurak döntötték romba végképp az országot. És nem a szovjet csapatok és kiszolgálóik elleni harcban, hanem egymás közti viszályaik eredményeképpen: a tálibok uralmát az 1992 és 1994 közötti polgárháború készítette elő. Ekképpen nem sok jót ígér, ha ismét az ő kezükbe kerül az ország. Jelenleg saját hátországukat, a Hindukustól északra elterülő, zömében tádzsikok és üzbégek lakta területeket védik: ám ha kikerülnek a természetes etnikai hátterüket jelentő északról, délen valószínűleg ott folytatják majd, ahol abbahagyták.

Az államalkotók

Az 1992-ben alakult Északi Szövetség (Nazar-i Simálí) formálisan a nemzetközi közösség által elismert Afganisztáni Iszlám Államot képviseli. Elvben pártok alkotják, valójában egy-egy nagyúr etnikai és területi bázisán szerveződött személyes kíséretekről van szó, egymást többszörösen átfedő vagy éppen keresztező érdek- és klientúraviszonyokkal. Ez a mozgalom tartja kézben Afganisztán még megmaradt külképviseleteit, és képviseli az országot az Egyesült Nemzetek soraiban. Tagjai - legalábbis deklarált világnézetük szerint - nem kevésbé iszlamisták, mint ellenfeleik. A koalíció formális vezetője az államfő, Burhánuddín Rabbání. Az 1940-ben született tádzsik teológiaprofesszor már akkor elismert tudora volt az iszlámnak, amikor 1963-ban diplomát szerzett a kabuli egyetem teológiai fakultásán. 1966 és 1968 között a kairói al-Azhár egyetemen, az iszlám világ rangelső teológiai intézményében nyert magiszteri fokozatot; 1968-ban csatlakozott az Iszlám Társaság (Dzsamiat-i Iszlámí) mozgalomhoz, és az alapító, Gulam M. Nijází jelenlétében lett annak vezetője 1972-ben. Két évvel később a királyságot megdöntő kormány megkísérelte letartóztatni, azonban diákjai segítségével elmenekült. 1992 óta formálisan ő az államfő: 1993-ig kapott támogatást a szaúdiaktól, akkor azonban ejtették.

Rabbání legközelebbi hívének számított, és pártjával gyakorlatilag a saját haderejeként rendelkezett a New York elleni terrortámadás előestéjén merénylet áldozatául esett Ahmad-sáh Maszúd. A szovjetek elleni harc veteránjának számító harcos formálisan a hadügyminiszteri posztot töltötte be, és az Északi Szövetség Tanácsának elnökeként állította fel a Rabbáníhoz hű Iszlám Hadsereget (Urdu-yi Iszlámí). Jól körülhatárolható enklávékban szervezte meg a védekezést, miközben - a többi hadúrhoz hasonlóan - igyekezett alattvalói életét is irányítani. Nevezetes haditettei közé tartozott, hogy megvédte a szovjetek, majd a tálibok támadásai elől a Kabultól északra elterülő Pandzs-sír-völgyet és a Szalang-hágót. Kérdés azonban, hogy utóda, Mohammad Fahímhán mekkora katonai tehetségről tesz tanúbizonyságot.

Az Északi Szövetség valószínűleg jobban állna, ha harmadik erős embere, az üzbég Abdurrasíd Dosztum tábornok nem vált többször is szövetségest. Az 1964-ben Dzsuzdzsánban született Dosztum, aki az Iszlám Nemzeti Mozgalom (Dzsunbus-i Millí-i Iszlámí) élén vitézkedik, 1985-ben szülőföldjén szervezett húszezres sereget a kommunisták ellen. A szovjetek kivonulása után azonban az általuk hátrahagyott Nadzsibulláh mellé állt, olyannyira, hogy még a kommunista utódpártba is belépett. A 90-es évek elején lepaktált az előretörő ellenzékkel, 1994 és 1997 között a jelenlegi cimboráit támadó Gulbuddin Hikmatjár (róla lásd keretes anyagunkat) szövetségese volt. 1997-ben alvezére, a tálibokkal összeszövetkező Abdulmalik kiverte őt az északi területekről: később maga Abdulmalik is a tálib előnyomulás áldozatául esett. Ez nyitotta meg az utat a Mazár-i Saríf-i vérengzésnek, és ennek köszönhetően inogtak meg az Északi Szövetség pozíciói a Hindukustól északra fekvő területeken. Az 1997-es tragédia előtt övé volt a legjelentősebb haderő és a legcivilizáltabb kiskirályság Észak-Afganisztánban: Mazár-i Sarífban még az egyetem is működött. Jelenleg is Dosztum az Északi Szövetség legjelentősebb hadura. Miközben az államfőnek tekinthető Rabbání már kijelentette, hogy ha a nép úgy dönt, elfogadja a királyság restaurációját, ő még hallgat. Ez viszont előrevetítheti azt, hogy bár nézeteik élesen eltérnek, Dosztum és Hikmatjár újra megtalálják a közös hangot.

És végül néhány kisebb iszlamista párt mellett az Északi Szövetséghez tartozik még a síita, hazara hátterű Egységpárt (Hizb-i Vahdet) nevű mozgalom, pontosabban annak Abdulkarím Halílí vezette frakciója. A párt nevére rácáfolva ellenfele, Muhammad Akbar Akbarí a tálibokkal cimborált. A Hizb-i Vahdet formálisan már felvette a kapcsolatot a Rómában székelő udvarral.

Kilátások

Bár a lapzártánkkor befutó hadijelentések - amerikai csapatok keltek át az üzbég-afgán határon, az északiak a tálibokkal szemben előretörnek, és két napon belül reményük van visszafoglalni az Észak-Afganisztán központjának számító Mazár-i Saríf városát - biztatók, a hurráoptimizmus indokolatlan. Az Északi Szövetség ugyanis bajosan adhat mást, csak ami lényege. Hiába határozott úgy még szeptember 13-án az orosz, indiai, iráni és egyéb diplomaták dusanbei tanácskozása, hogy további támogatást folyósítanak nekik, az északi hadurak valószínűleg nem látják be, hogy ezúttal tartós és végleges megoldásra kell törekedniük. Az sem zárható ki, hogy az egymás elleni küzdelemben támogatókra lelnek anyaországaikban, Tádzsikisztánban és Üzbegisztánban, és a térségben pozíciókra törő Irán és Törökország is tovább tüzelheti őket. Mindezek ellenére az amerikaiaknak jelenleg nem sok választásuk van. Ha valóban győzni akarnak, akkor vagy nukleáris fegyvert vetnek be, vagy helyi szövetségeseket keresnek. Megfelelő háttértámogatás nélkül ugyanis semmire sem jutnak Afganisztán hegyei között, és a közelgő tél ellenfeleiknek dolgozik.

- dobtár -

Hogy

Magyarország hadban áll-e

vasárnap délután óta, avagy sem, arra jóformán ízlés szerint válaszolhatunk. Nem, hiszen magyar honvéd nem ví csatát az afgán ormokon, és itthon sem küzd a védvonalakon a gaz tálibbal. Ugyanakkor a múlt pénteken az Országgyűlés rendkívüli ülésén - a MIÉP-frakció és egy szocialista képviselő kivételével - megszavazta, hogy a magyar légteret a többi NATO-szövetséges ország repülőgépei is használhassák. (Korábban, szeptember 24-én szintén nagy többséggel adott a Ház felhatalmazást az amerikai gépek számára, miután a NATO életbe léptette a Washingtoni Szerződés ötödik cikkelyét).

A magyar kormány teljes támogatásáról biztosította a vasárnap este megindult amerikai támadást. Amint azt Kőrösi Csaba, a Külügyminisztérium NATO-ügyekért felelős helyettes államtitkára lapunknak elmondta, miután a NATO felkínálta a kollektív védelem lehetőségét az Egyesült Államoknak, az Egyesült Államok él, és vélhetően élni is fog e lehetőségekkel. Magyarország szerepe - miként a legtöbb NATO-országé - a légtér átengedésén kívül a tehermentesítést, a háttérbiztosítást és a titkosszolgálati együttműködést jelenti. Az Afganisztán elleni hadműveletekhez az amerikai és brit csapatok - a légtereken kívül -felhasználhatják a NATO "közös tuljadonú képességeit" - ez esetünkben az öt AWACS-gépet jelenti. Ennél lényegesebb lehet viszont az, hogy az Egyesült Államok közép-ázsiai háborúja sajátos szívó hatást gyakorolhat a Balkánra. Kosovóban és Boszniában mind a mai napig vagy tízezer amerikai katona vigyázza a békét: és nem elképzelhetetlen, hogy az erők koncentrálása végett az amerikai kormányzat ezt a jelenlétet a közeljövőben csökkenteni akarja. Ebben az esetben Kőrösi szerint "nem lehet kizárni", hogy a boszniai műszaki alakulat mellé újabb egységeket illik majd felajánlanunk az SFOR-nak, sőt adott esetben a KFOR-nak is. Az amerikaiak valószínűleg hírszerző-felderítő, egészségügyi és kutatással-mentéssel foglalkozó erőket vonnának ki a Balkánról (erre lehet szükségük a másik fronton), így hiány is értelemszerűen ezekből mutatkozhat.

Még egy fundi

Gulbuddin Hikmatjár, a bajkeverő nem tagja, sőt éppen ellenfele az Északi Szövetségnek, és a közreműködése nélkül aligha juthatott volna ilyen mélyre Afganisztán. Bár az elmúlt évtized belharcai lényegében arról szólnak, hogyan próbálta mindenképpen megszerezni a hatalmat, valószínűleg az egyike lehet azoknak, akik befolyásolhatják a tálibok utáni Afganisztán politikáját. Hiába népszerű ugyanis az utolsó uralkodó a köznép körében, ha a fegyver a hadurak kezében van.

Hikmatjár 1968-ban a kabuli katonai akadémiát hagyta ott azért, hogy mérnöki tanulmányokat folytasson. A mai napig szereti, ha mérnök úrnak szólítják, bár diplomát nem szerzett. Politikai pályáját későbbi ellenfelei, a kommunisták soraiban kezdte. Aztán 1972-ben, miután az afgán kommunisták moszkovita és maoista frakciója között zajló belharcokban megölt egy maoista diákot, és ezért a királyi bíróság elítélte, Pakisztánba menekült. Ott fedezte fel magában a hithű muzulmánt, és 1975-ben a tálibokhoz hasonlóan pastu hátterű Afganisztáni Iszlám Párt (Hizb-i Iszlámí) vezére lett. Szervezete később a pakisztáni iszlamista mozgalmak és a pakisztáni titkosszolgálat támogatásával nőtte ki magát. A tálibok 1996-os győzelméig Pakisztán legfőbb híve, akit éppen úgy az amerikaiak tettek a "szabadsághőssé", mint Uszáma bin Ládint. Jelenleg a tálibok pártját fogja, az iszlámról alkotott nézetei nem sokban különböznek az övékétől. Már a nyolcvanas években inkább a rivális mudzsáhidokkal, mint a kommunistákkal harcolt, igazi énjét azonban 1992 után találta meg. 1992-1993-ban, valamint 1994 és 1996 között az ő rakétatámadásai rombolták porig a szovjet inváziót egész tűrhetően túlélt Kabult. A tálibok bevonulása előtti rövid időszakban miniszterelnök volt, nagy ellenfele Burhánuddin Rabbání köztársasági elnöksége mellett. A jelenlegi Északi Szövetség belső mozgásait elsősorban a mai napig az határozza meg, hogy hogyan viszonyulnak Hikmatjárhoz, aki a királyi restauráció ellenfele, és nagy valószínűséggel még komoly szerpet játszhat a tálibok utáni Afganisztán történetében. Csak az a kérdés, hogy milyet.

szerző
- dobtár -
publikálva
2001/41. (10. 11.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

Honvédkórház – 2018
Emberi alatti állapotok
Devizahitelesek
Válság után, válság előtt
Interjúk
Zsiday Viktor, Bárdos Deák Ági
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kis-Magyarország

Kultúra