Az új időszámítás előtti utolsó napon, hétfő reggel 7:45-kor a város már éber, a Keleti pályaudvar tranzitzónája viszont még csak álmosan pislog. Hátizsákos emberek kávéznak, búcsúzkodnak, mások még csak fogat mosnak pár „No Feet Washing” tábla között. Kesztyűs önkéntesek elhagyott plédeket hajtogatnak, táskájukról hanyagul lóg az odakötött láthatósági mellény; de a legtöbb pléd alatt még fekszik valaki, a legtöbb sátor ajtaja zárva. Az aluljáró pékségében Kováts Andrással, a Menedék Migránsokat Segítő Egyesület igazgatójával kávézom. (2010-ben vele készített interjúnkból kiderül, hogy már akkor is milyen mértékű problémákkal küzdött Magyarország a bevándorló befogadása terén - a szerk.)
| Szerdán közös nyilatkozatot adott ki a Menedék és a Magyar Helsinki Bizottság, amelyben részletesen, pontokba szedve fejtik ki alapállításaikat, hogy ti. „a magyar-szerb határnál létrehozott két konténer-sor (tranzit zóna) és az azokban lefolytatott eljárás jogsértő, embertelen és nemzetközi kapcsolatainkra ártalmas.” |
Röszkén volt még előző nap, és megy is vissza nemsokára. Kaotikus a helyzet, különösen, hogy most lezárják a határt: „a senki által nem ismert változás előtt vagyunk, de pillanatnyilag még ezrével jönnek az emberek”. A határnál van néhány gyűjtőpont, a Menedék ezeknél dolgozik: segít eligazodni a menekülteknek, segít összehangolni a civilek munkáját. Sok a munka, meséli András, a helyzet fárasztó, de nem kimerítő: „ez a sűrűje annak a szakterületnek, amivel foglalkozunk, tehát mikor, ha nem most?” Ez jó fáradtság.
| ||
A Menedék 1995-ben még szakmai érdekegyeztető fórumnak indult, és bár nagyon hamar inkább szolgáltatni kezdett – elsőként jogi tanácsadást nyújtott, vagy közvetített önkormányzatok és kínaiak egyesületei közt –, de segélyszervezetként sosem működött. A Menedék körülbelül a 98-as menedékjogi törvény után nyerte el a mostani formáját; ekkortól ismer el Magyarország Európán kívülről érkezett menekülteket is. Az ENSZ ekkor azzal kereste meg őket, hogy továbbra is finanszírozna integrációs programokat, ha az egyesület vállalja ezek lebonyolítását.
Három nagyobb csoporttal foglalkoznak, a migránsokkal dolgozók továbbképzését célzó, illetve érzékenyítő projekteken túl. Az egyik csoport azok, akik már itt élnek, és szeretnének maradni is; az ő beilleszkedésüket segítik egyéni tanácsadással és közösségi programok szervezésével. Másrészt a befogadó állomásokon, például Debrecenben szerveznek programokat gyerekeknek, családoknak, olyanoknak, akik valószínűleg menekültstátuszt kapnak. Végül pedig idegenrendészeti fogdán dolgoznak, ez a másik véglet: ott azoknak segítenek talpon maradni, akik nem maradhatnak az országban.
Tele van élettel
„Fogalmuk sincs még, hová mennek, csak biztosan el Magyarországról” – magyarázza angolul egy óra múlva Ehsan Shalimy, amikor fordítja, miről beszélt az előbb pár 16-17, illetve egy 9 éves fiúval. Ehsan iráni, hat éve jött tanulni Magyarországra. Ugyan hálózati rendszergazda a végzettsége, de most anyanyelvi tolmácsként dolgozik a Menedéknek. Arcán széles mosoly és napszemüveg, hallgatja a köré gyűlt menekültek történeteit. Útbaigazítja őket, segít jegyet venni, aztán elmond pár dolgot nekem is, például a 9 éves fiúról: „Jól bánnak vele. Tele van élettel, tele van energiával. A szülők Afganisztánban vannak.” Néhány megrázóbb történetet hallgatva azon csodálkozom, hogy én nem láttam még senkit ilyen könnyedén beszélni halálról.
| ||
Tíz-tizenegy felé jár az idő, amikor hárman sétálunk a Keleti sátrai közt Ehsannal és kollégájával, Kerekes Tamással. A napfényben melegednek páran, labdáznak, mások a sátrukban vannak még. Közben az egyre gyűlő fotósok és operatőrök egymás sarkára lépnek, felveszik mind, ahogy valaki a cipőjét veszi fel – végül is másnaptól határzár, ma kiürül a tranzit zóna, és ki tudja, mikor telik meg újra. Tamás meséli, hogy akik most még itt vannak, majdnem biztosan egy-egy lemaradt családtagjukat várják. Általában úgy fél napot maradnak, de ismert valakit, aki például két hónapig várt. Tamás egyébként szeptember óta dolgozik a Menedék Egyesületnél, előtte egy évet a szír-török határnál volt, ahol menekült gyerekeknek segített.
Nem elég magyar
Eltelik megint két óra. Már Bognár Katalin meséli a Menedék Népszínház utcai irodájának félhomályos konyhájában, hogy ha csak két perce is van, ő mindig szívesen beszélget menekültekről. A 7-es buszon mindenki erről beszél, mondja, és szóba is állnak egymással. Ilyenkor ő is elmond alapvető dolgokat, mint hogy például a menekült mi elől menekül. Talán ér valamit. Katalin egyébként képzési programvezető, de ez mostanában nem jelent sokat. „Multifunkcionális team-ként dolgozunk – mondja. – Néha itt, néha terepen, néha stratégiai tervezésben, hosszú távon tárgyalunk együttműködésekről, máskor meg Mari nénit nyugtatgatjuk, hogy nem fogja az Iszlám Állam bántani”. Az adományozók megkeresései mellett bőven akad vádaskodó hívás is: a Menedék kiszolgálja az összeesküvést, a Menedék nem eléggé magyar... Aki nem személyeskedő sértéseket hadar a telefonba, azt nem rázzák le. „Ha kezdeményez valaki egy beszélgetést arról, hogy kicsit jobban megértse a helyzetet, megtiszteljük azzal, hogy válaszolunk a kérdéseire.”
A két póluson nagyjából ugyanazok vannak, mint eddig, csak egyre hangosabbak, köztük a szakadék egyre mélyül, mióta a kormányzati propaganda felfedezte a menekülteket. Aki gyűlöl, most jobban gyűlöl; aki érzékeny volt, most lelkesebben segít. Az olyan szervezetek, mint a Menedék, most nagyon könnyen beszorulhatnak egy véleménygettóba, és akkor elfelejthetik az olyan céljaikat, mint a társadalmi kohézió erősítése. Jártak így már többen, például a Norvég Civil Alap támogatottjai közül. A Menedéket ez még nem érintette; a novemberben megvalósuló Velkám Májgrentsz még csak az első közös projektjük lesz az NCA-val.
Közben Lovig Tímea projektvezető ül le hozzánk a konyhaasztalhoz. Az egyesület rendes működéséről és a projektekről mesél: például a Menedék FC-ről, vagy az Így főzünk mi című szakácskönyvükről. Nem átfogó kampányokkal, hanem apró, de közvetlen lépésekkel mennek az ország menekültellenességének megváltoztatása felé.
Közeleg a tél
Amikor az egyesület először szervezett gyűjtést a menekültek röszkei ellátásához, összesen 3-4 csomag zoknit és ragtapaszt kaptak. A legutóbbi időben pedig már annyi adomány és önkéntes gyűlt Röszkén, hogy szinte kezelhetetlen lett a dolog.
| ||
Nemrég a laikus segítők, cseh aktivisták, német hippik, szolidáris brit muszlimok teherautószám vittek Röszkére annyi ételt, hogy már nem volt kivel megetetni. Amikor nem volt sátor, anarchisták elhagyott fóliasátrakat foglaltak a menekülteknek. Még olyan is volt, aki csak azért segített, hogy a menekültek hamarabb tűnjenek el az országból.
Ez a tenni akarás néha pazarlásba fordul, jobb szervezéssel kevesebb is elég lenne, de a tárgyi adományok végül is mindig jól jönnek. A tájékozatlan önkéntesek néha tömegeket vezetnek félre, ez már rosszabb.
A Keleti jegyautómatái közt, érkezések és indulások zajában ácsorogva még Tamást és Ehsant kérdeztem, mi jöhet a határzár után. Tamás szerint most Magyarkanizsán és Szabadkán lesznek menekültek nagyon sokan. De a kormányoknak be kell látniuk, a határok lezárása tarthatatlan; valószínűleg szakaszosan újranyitják majd őket. Aztán, télen eleve kevesebben indulnak el. Ha máskor nem, télen még normalizálódhat a helyzet. Erre Ehsan vidáman jegyzi meg: „Winter is coming”.
