Július 9-én harmadszor ült össze a hivatalosan június 4-én alakult Antiszegregációs Kerekasztal (AK), amelynek összehívását az Emberi Erőforrások Minisztériumának vezetője, Balog Zoltán kezdeményezte. A deklarált kormányzati szándék szerint az AK az értelmes párbeszéd fórumaként működne ismert és "terepen" is dolgozó civil szakemberek részvételével, akik közül egyébként nem egy igen kritikus a jelenlegi kormány eddigi oktatás-, roma- és szegénypolitikájával szemben. A szakmában elismert civil jogvédő és tanodavezető, Heindl Péter azonban már a múlt heti tanácskozáson úgy érezte, hogy a szerinte legfontosabb ügyekben nemhogy előrelépés nem várható, de akár a jelenleginél is rosszabb helyzet alakulhat ki. Véleményét a kerekasztal elhagyásával nyomatékosította - és a jelek szerint a civil oldalon nem csak ő elégedetlen az AK-n történtekkel.
17
Pedig a résztvevők a kölcsönös jóhiszeműség jegyében ültek össze, erről éppen Heindl Péter beszélt lapunknak egy hónappal ezelőtt: "Sok minden felvetődött bennünk, hogy mi a célja az egésznek, de elmentünk, mert reméltük, hogy szakmailag ebből valami klassz dolog is kisülhet. (...) De kampánydíszletként nem kívánunk szerepelni." (Lásd: "Ideje volna valami jót is tenni", Magyar Narancs, 2013. június 13.) Civil oldalon tehát legalábbis esélyt adtak, adnak annak, hogy az állami tisztségviselők antiszegregációs elszántsága nem merül ki időnkénti nyilatkozataikban, miszerint a kormány érdekelt a szegregáció felszámolásában, és ennek érdekében mindent megtesz a hátrányos helyzetűek társadalmi felzárkózásáért.
Magyarországon törvények tiltanak bárminemű (akár szociális, akár etnikai alapú) szegregált oktatást, ennek ellenére számos olyan esetben is elkülönítetten oktatnak jellemzően cigány gyerekeket, amikor azt az adott viszonyok (mondjuk, döntően romák lakta települések sora) semmiképpen nem indokolják. Az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) több sikeres pert is indított a szegregációs gyakorlat megszüntetéséért (például Hajdúhadház, Jászladány, Miskolc), ám érdemi változások az elkülönítést tiltó jogerős vagy éppen harmadfokú döntések ellenére sem történtek. A helyzet egyértelmű: addig, amíg az állam a maga teljes súlyával és erejével nem lép fel a szegregáció ellen, marad a szociális-etnikai alapú elkülönítés. Állami eltökéltség híján ugyanis csak ott van lehetősége mindenkinek hozzájutni a törvényben garantált minőségi oktatáshoz, ahol az adott település egy vagy több vezetője kiáll az integrált oktatás mellett (hogy elkötezettségből vagy politikai számításból, mindegy is) - jó példa erre Hódmezővásárhely, Kétújfalu vagy Kiskunmajsa.
Ez a több évtizedes tapasztalat az oka annak, hogy az AK nem kormányzati résztvevői konkrét, nemegyszer teljesítési határidőt is tartalmazó javaslatokkal érkeztek a kerekasztal második, június 18-i ülésére, 17 pontban foglalva össze a szerintük legfontosabb teendőket. És éppen az említett tapasztalatok ismeretében nem véletlen, hogy a civilek külön pontban említik a roma és/vagy halmozottan hátrányos helyzetű (hhh) gyerekek iskolai szegregációjával foglalkozó kormányzati kommunikációt: úgy vélik, annak nemcsak a célcsoportra kell irányulnia, hanem a nem roma szülőkre, pedagógusokra, állami és önkormányzati dolgozókra is, továbbá a kormányzatnak egyértelműen állást kell foglalni legalább a jogerősen elmarasztalt szegregáló iskolák ügyében. Az AK-ban a CFCF-et képviselő Mohácsi Erzsébet például ezt olyannyira fontosnak tartja, hogy - mint lapunknak mondta - ha ebben nincs előremutató változás, okafogyottnak látja további részvételét a kerekasztalnál.
Pedig ebben egyelőre éppúgy nincs világos kormányzati állásfoglalás, mint például a tanodák folyamatos működését biztosító intézményesítés vagy az ún. művészeti iskolák finanszírozása ügyében. A tanodákban dolgozó szakemberek a közoktatáson kívüli eszközökkel, délutáni foglalkozások keretében segítik a délelőtt integrált iskolákba járó hhh gyerekeket. (Lásd: Az utolsó fillérig, Magyar Narancs, 2007. május 3.) Uniós pályázatokon nyert pénzekből valósítják meg programjaikat, ám ezek kötött idejű (két-három éves) projektek; amikor ezek kifutnak és nincs pályázat, működő és a maga közegében pótolhatatlan műhelyek tűnhetnek el finanszírozás híján. (Lásd: Üres délutánok, Magyar Narancs, 2009. január 15.) Vannak ugyan magán- és egyházi pénzekből gazdálkodó alapítványok - a Roma Oktatási Alap vagy a katolikus, de a nem felekezeti tanodákat is segítő Renovabis -, amelyek lehetőségeikhez mérten segítenek átvészelni a forráshiányos periódusokat, de az áldatlan helyzeten csakis az állam változtathat. Az érdekeltek régóta szorgalmazzák a tanodák intézményesítését, vagyis a civil jelleg megőrzésével a köznevelési, azaz folyamatos finanszírozású intézménnyé átminősítést - amire információink szerint a minisztériumi felső vezetéstől van is szóbeli ígéret. Ez ráadásul két évig bizonyosan nem kerülne egyetlen fillérjébe sem a költségvetésnek - most kezdődik ugyanis egy újabb uniós finanszírozású szakasz -, de azon túl sem róna nagy megterhelést a költségvetésre: legközelebb a 2015/2016-os tanévben kellene biztosítani az államnak (mai értéken) legfeljebb 200 millió forintot a tanodák részére, ami a központi költségvetés nagyságrendjében jószerivel láthatatlan összeg. És ha ehhez hozzávesz-szük, hogy Balog Zoltán miniszter személyesen is kifejezett híve e civil kezdeményezésnek, különösen érthetetlen, hogy ennek az oktatási formának a létjogosultsága nem evidencia - nota bene, immár három kormányzati ciklus óta. (Most tekintsünk el a kézenfekvő és nyilván demagóg összevetésektől, mondjuk az Andrássy-lovasszoborra vagy a mezőkövesdi futballpályára szánt 400-400 milliók hosszas taglalásától.)
A hátrányos helyzetű gyerekek iskolai szocializációját segítő művészeti iskolák helyzete hasonlóképpen rendezetlen: 2011 után megszüntették állami támogatásukat, sőt újabb hírek szerint a délutáni foglalkozásaikat a települési iskolákban tartó művészetiseknek terembérletet is kell a jövőben fizetni - ami végképp ellehetetlenítené őket. Amikor a legutóbbi AK-ülésen a civilek ezt szóvá tették, az állami iskolákat felügyelő Klebelsberg Intézményfenntartó Központ (KLIK) jelen lévő vezetőjének először fogalma sem volt, miről van szó, utóbb viszont kiderítette, hogy ilyen intézkedés márpedig nem született a KLIK-ben - a kérdés csak az, hogy akkor hol döntöttek erről.
Papíron rendben lesz
Derdák Tibor, a Dr. Ambédkar-iskola vezetője már a júniusi alakuló ülésen fölvetette, hogy a 2003-as integrációs program alapját, a támogatandók körét objektív kritériumrendszerrel körülíró közoktatási és a szociálpolitikai törvények vonatkozó kategóriáit a kormányzat márciusban - szeptember 1-jei hatállyal - lényegében felülírta. Az augusztus 31-ig hatályos törvény meghatározza, mi értendő a hátrányos helyzetű (hh) és a halmozottan hátrányos helyzetű gyermekek fogalmán. Ezek nem etnikai, hanem szociális alapú kategóriák, és a besorolásban az anyagi háttér mellett a szülők iskolázottsága is döntő szempont. A június 18-i ülésre bevitt 17 pontban már hangsúlyosan szerepel, hogy "szükséges a célcsoport, a roma és/vagy hhh gyerekek kategóriáinak legalaposabb, legszigorúbb meghatározása, lehetőleg az eredeti, több éven át kipróbált és többször felülvizsgált hhh definíció szerint". Heindl Péter múlt heti távozásának pontosan az az oka, hogy a kormány ebben nem hajlandó engedni - márpedig, mint azt Heindl lapunknak mondta, nincs sok értelme úgy tárgyalni antiszegregációról, hogy közben a másik fél az antiszegregációs törekvéseket gyengítő lépéseket tesz.
Első ránézésre a 2003-as és a szeptember 1-jétől a gyermekvédelmi törvény részeként érvényes szabályozás közti legfőbb különbség a terjedelem: míg az eredeti besorolást a vonatkozó törvény értelmező rendelkezésében néhány sorban (és világosan fogalmazva) definiálják, addig a márciusi változás lényegében ugyanezt mondja el némileg körülményesebben, és látszatra bővítve a jogosultak körét. A módosítást ellenzők szerint viszont a változtatás eredményeként egyrészt csökkenne a hh és a hhh besorolású gyerekek száma, másrészt elmosódna a különbség a hh és a hhh kategóriák között - ennek realitását egy minisztériumi anyag is elismeri. Ennek következtében az adminisztratíve átsorolt gyerekekkel az iskolák statisztikailag teljesítenék ugyan a deszegregált oktatásra vonatkozó előírásokat, a valóságban azonban - ahol arra igény van - immár legálisan hozhatnának létre szegregált osztályokat vagy (adott településen belül) iskolát.
A probléma részletes kifejtésére e helyütt nincs mód, de nézzük az új besorolás egy elsőre is nyilvánvaló anomáliáját. Az augusztus 31-ig hatályos definíció szerint hhh besorolású az a gyemek, aki gyermekvédelmi kedvezményre jogosult (ez a hh besorolás feltétele), és akinek a törvényes felügyeletét ellátó szülője legfeljebb az iskola nyolcadik osztályát fejezte be sikeresen. Csakhogy az új szakképzési törvény értelmében a 3. szintű OKJ-képzés már középfokú végzettségnek minősül, vagyis az ilyen szülő gyereke kiesik a hhh besorolásából, elveszítve ezzel a korábbi kedvezményeket is. A mélyszegénységben élő munkanélküliek OKJ-átképzéséről, a kitanult szakmák piacképességéről - a megannyi kosárfonó-, gazdasszony- és motorfűrész-kezelői tanfolyam hasznosságáról - az elmúlt években rengeteg negatív tapasztalat gyűlt össze, és egyvalami egészen bizonyos: fikarcnyit sem változtatott senki sorsán. Vagyis a szeptembertől hatályos törvény e része teljességgel életidegennek minősíthető. Ezt, mint említettük, egy minisztériumi belső anyag is belátja, igaz, változtatást csak "indokolt esetben" javasol. Ha viszont marad e kitétel (sok másikkal együtt) - és a dolgok jelenlegi állása szerint ez a helyzet -, az csont nélkül igazolja a múlt héten felállt Heindl Péter aggodalmait, miszerint a kormány a hirdetett szólamai ellené-re éppen az iskolai szegregációt erősíti.
Júniusi pontokA főszövegben említetteken kívül a civilek 17 pontja sürgeti a fogyatékossá nyilvánítás vizsgálati protokolljának mielőbbi felülvizsgálatát, hogy kiküszöbölhető legyen a gyerekek indokolatlanul fogyatékossá minősítése - ami a szegregáció egy különösen embertelen módja. E munkában támaszkodni lehet azon strasbourgi per anyagára is, amelyben két ilyen eset miatt marasztalta el a magyar államot az Emberi Jogok Európai Bírósága. (Lásd: "Ha az állam nem akarja, a szegregáció nem szűnik meg", Magyar Narancs, 2013. február 7.) A szegregáció felszámolását nemcsak az állami fenntartású, hanem az állami forrásból gazdálkodó, állami és EU-támogatást élvező valamennyi oktatási intézményben figyelemmel kell követni, függetlenül az intézményi fenntartótól - vagyis az alapítványi és az egyházi iskolákban is. Ennek érdekében ki kellene dolgozni a szegregáló iskolák felderítésének munkamódszere mellett a rendszeres ellenőrzés eljárásrendjét is, kijelölve az ellenőrzést végző hatóságot. Az eredményesség érdekében világosan meg kell határozni a szegregáló iskolák szankcionálásának, végső soron bezárásának hatósági rendjét is. A civilek szisztematikusan, település- és szegregációtípusonként feltérképeznék az integrációs és befogadó jó gyakorlatokat, valamint revízió alá vennék a rossznak bizonyult formákat, szükség esetén megszüntetve azon programokat, amelyek eredeti szándékuk ellenére a szegregációt segítik elő. (Ilyen például az Arany János Kollégiumi Programból a szegregáció melegágyát jelentő nulladik év kötelező igénybevételének az előírása.) A 17 pontot nemcsak a jelenlegi kormány ellenzékeként elkönyvelt Heindl Péter, Mohácsi Erzsébet vagy Ujlaky András írta alá, hanem például Hofher József szerzetes, a Jezsuita Roma Szakkollégium egyik alapítója is. |
