- Hiába tiltja jogszabály az iskolai szegregációt, az még soha nem volt ilyen súlyos probléma, mint manapság.
- A szegregációt nemcsak a kormányzati koncepció hiánya és a gettóiskolák növelik, hanem az egyházi iskolák egyre nagyobb térnyerése is.
- Most egy minden eddiginél átfogóbb tanulmánykötet jelenik meg a témáról, amelyben több mint húsz szakértő járja körül a problémát. Az Én vétkem. Helyzetkép az oktatási szegregációról című könyvet a hátrányos helyzetű gyerekek beilleszkedését segítő Motiváció Oktatási Egyesület adja ki.
- A kötet két szerkesztőjével, Szűcs Norberttel, a Szegedi Tudományegyetem Felnőttképzési Intézetének docensével és Fejes József Balázzsal, az SZTE Neveléstudományi Intézetének adjunktusával beszélgettünk.
Miközben nincs olyan adat, amely ne azt mutatná, hogy az iskolai szegregáció káros a tanulók teljesítményére, csökkenti a továbbtanulási esélyeiket, és növeli a lemorzsolódást, Magyarországon továbbra is erősödik a diákok elkülönítése. Bár teljesen pontos adatok nincsenek, azt lehet tudni, hogy már 2010 és 2013 között növekedett a hátrányos helyzetű tanulók alapján számított szegregációs index (27,2-ről 32,9-re), és 2008 óta folyamatosan növekszik az úgynevezett gettóiskolák aránya, ahol legalább 50 százalékban tanulnak roma diákok. A kormány 2013-ban ráadásul megváltoztatta a hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók jogi meghatározását, amivel azt sikerült elérni, hogy papíron ma kevesebb hátrányos helyzetű gyerek van az országban, viszont a szegregációt egyre nehezebb mérni. Bár elméletileg jogszabályok írják elő, hogy a hátrányos helyzetű tanulókat egyenletesen kell elosztani a települések iskoláiban, egyrészt a kormány kiüresítette ezt a kategóriát a meghatározás-módosítással, másrészt pedig senki nem ellenőrzi, hogy az egyenletes elosztást betartják-e.
„A 60-as, 70-es évekből már vannak adataink arról, hogy mennyire szelektív iskolarendszerünk volt, és külön közösségben tanultak a jó és a kevésbé jó családi hátterű tanulók. Aztán a 2000-es évek elején, amikor megérkeztek az első nemzetközi mérések eredményei, észbe kaptunk, hogy óriási baj van, és innen indult, hogy az elkövetkezendő években megpróbáltunk ez ellen tenni. A sikerek nem annyira jöttek, de legalább voltak olyan intézkedések, amelyeknek az volt a célja, hogy mérsékeljék a szegregációt. 2010 után viszont az látszik, hogy ez a téma egyáltalán nem fontos, mintha nem is létezne, miközben a probléma egyre súlyosodik. Visszafordultunk oda, ahonnan indultunk” – mondja Szűcs Norbert, a Szegedi Tudományegyetem Felnőttképzési Intézetének főiskolai docense, a most megjelenő kötet egyik szerkesztője.
| ||
Az egyházi iskolák csak növelik a különbségeket
Nem segít az sem a helyzeten, hogy az elmúlt években megnövekedett az egyházi iskolák száma, amelyek egyes számítások szerint háromszor annyi pénzt kapnak egy-egy hozzájuk járó diák után, mint az állami fenntartású intézmények (az egyházi iskolák térnyeréséről itt írtunk részletesen). Az egyházi intézmények legtöbbje továbbra is elitiskolának számít, így ezek az iskolák igyekeznek kiválogatni a jobb tanulókat, vagyis a szegregálódás már ezzel kialakul, amit az is segít, hogy az egyházi iskolák beiskolázási kötelezettségei kevésbé szigorúak; kis túlzással azt vesznek fel, akit akarnak. A tanulmánykötet szerkesztői szerint csak nagyon ritkán látni olyat, hogy az egyházi iskolák integrált oktatást valósítanának meg. Bár vannak egyházi intézmények, amelyek foglalkoznak szegény és hátrányos helyzetű gyerekkel, de ezt legtöbbször szegregált módon teszik, ami megint csak a különbségek növekedéséhez járul hozzá. „Amikor egy egyház átvesz egy iskolát, az leginkább úgy működik, hogy elszívja az elitet, kiválasztja azokat, akik vallásosak, és ez azt jelenti, hogy a jobb helyzetben lévő gyerekeket fogják kiválasztani. Mert ők azok, akik igazolást tudnak hozni, hogy gyülekezetbe járnak, ők tudtak egyházi adót fizetni, ők tudtak óvodás hittanra járni. Az állami iskolákban pedig maradnak a szegényebb családok gyerekei” – magyarázza Fejes József Balázs, a Szegedi Tudományegyetem Neveléstudományi Intézetének egyetemi adjunktusa, a kötet másik szerkesztője.
De ennek a fordítottja is gyakran előfordul: az egyház átvesz egy iskolát, a településen élő szülők viszont nem szeretnék, hogy a gyerekük vallásos közegben tanuljon. Aki tehetősebb, elviszi másik intézménybe a gyerekét, aki ezt nem tudja megtenni, marad az egyházi iskolában, ami megint csak a szegregálódáshoz vezet. Tipikus példának számít Nyíregyháza: a város központjában van egy egyházi elitiskola, ahová a közelben lakó, és a távolban élő, de az ingázást is finanszírozni tudó szülők járatják a gyereküket, és van egy másik egyházi iskola a helyi cigánytelepen, ahová pedig főleg a közelben lakó, szegény körülmények között élő gyerekek járnak. „A probléma ezzel az, hogy az egyház, amely azt mondja, hogy a szegények segítése fontos cél, nem reflektál erre a helyzetre. Nem arról van szó, hogy az egyház szándékosan keresztbe tenne, hanem hogy figyelem kívül hagyja a problémát. Olyan, mintha az egyik kezével adna, a másikkal pedig elvenne” – Fejes József Balázs.
Bolondok lennének változtatni
Bár a kormányzati intézkedéseket nehéz ellensúlyozni, egyes esetekben sokat számíthat, hogy a pedagógus hogyan viszonyul a szegregáció problémájához. Míg a kötet szerzői szerint tíz éve egyértelműen látható volt, hogy az oktatáspolitika az együttnevelést támogatja, ma ez egyáltalán nem látszik. Ami azért probléma, mert egy szegregációellenes oktatáspolitika hat a tanárok hozzáállására, és abba az irányba tereli őket, hogy ne tekintsék legitimnek az integrációt. Fejes József Balázs szerint jelenleg az tapasztalható, hogy a magyar oktatás szinte minden szereplője követi azt az egyszerű logikát, hogy „válogassuk szét a különböző képességű gyerekeket, és akkor mindenki dolga könnyű lesz”. Így azonban a képességek helyett a családi háttér alapján szerveződnek az iskolák, osztályok.
| ||
A status quo fenntartása pedig mindenkinek jobb, mint az elkülönítés ellen harcolni, hiszen az elitiskolák nem akarnak változtatni a helyzeten, amikor ők a jobb helyzetben lévő, könnyebben kezelhető gyerekeket oktathatják. A hátrányos helyzetű gyerekkel foglalkozó pedagógusok pedig sokszor azt érzik, hogy az integrált oktatás hatására átalakítanák az iskolájukat, más környezetbe kerülnének, és akár azt is leszűrhetik, hogy azért történik a deszegregáció, mert ők kudarcot vallottak. Mindenki abban érdekelt tehát, hogy minden maradjon ugyanúgy, főleg akkor, amikor a szegregált iskolák sokszor néznek szembe a bezárás veszélyével, ami még inkább arra készteti a pedagógusokat, hogy ne akarjanak integrált oktatást.
Szűcs Norbert egy példával szokta érzékeltetni a pedagógusok gyakran tapasztalható hozzáállását a problémához. Amikor Szegeden megszüntették a cigányiskolát, az onnan kikerülő pedagógusokat az új tantestületükben többször is azzal támadták, hogy „miattatok kerülnek a bezárt iskolából hozzánk a cigánygyerekek, mert ti nem voltatok képesek megtanítani őket írni-olvasni se”. „A pedagóguskollégák nem értették meg azt, hogy olyan hatalmas teherrel küzdöttek a gettóiskolában a tanárok, hogy ott senki nem tudott volna jól teljesíteni, hiszen a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek száma 80 százalék fölött volt abban az intézményben” – mondja Szűcs Norbert.
Csak egyetlen értékelhető intézkedés volt
A tanulmánykötet szerkesztői azt mondják, jelenleg nem látni olyan kormányzati intézkedést, amely az oktatási szegregációt kezelné. „Ha pozitív dolgot kellene említeni az elmúlt évekből, akkor az óvodáztatás kiterjesztését lehetne mondani egyedül” – magyarázza Fejes József Balázs. Ugyanakkor a kötelező óvodáztatás kiterjesztése is csak közvetve érinti a hátránykompenzálást, ennél sokkal átfogóbb programokra és koncepcióra volna szükség. Néhány éve úgy tűnt, hogy van is ilyen, az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) azt kommunikálta, hogy a Klebelsberg Központon (KK) belül létezik egy Antiszegregációs Koncepció, viszont erről azóta sem tudni bővebbet. Voltak ugyan olyan kísérletek a kormányzat részéről, mint például a 2013-ban indított hídprogramok, de ezek csak még tovább erősítették a szegregációt. Ezek ugyanis arra voltak hivatva, hogy megelőzzék a korai iskolalehagyást, de ezt úgy próbálták elérni, hogy hátránykompenzálás helyett csökkentett elvárásokat támasztottak a programban részt vevő, gyakran „gyűjtőosztályokban” tanuló diákokkal szemben, ami megint csak a hátrányukat növelte.
A kormány még próbálkozott egy szintén 2013-ban megalakult Antiszegregációs Kerekasztallal, amelyen kormányzati és egyházi szereplők mellett civilek is részt vettek, de valójában nem volt meghatározva a kerekasztal célja, ahogy az sem, hogy milyen gyakran kell üléseznie. A kerekasztal bár alkalmas volt egyes témák felkarolására (így például a 2016-ban a kormány késlekedése miatt az ellehetetlenülés szélére kerülő tanodák helyzetéről lehetett mellette beszélni), érdemi eredményt nem tudott elérni, nem véletlen, hogy többen, köztük Szűcs Norbert is távozott a tagjai közül, mert úgy érezték, jelenlétükkel legitimálják a hibás kormányzati döntéseket, miközben az oktatási integráció területén nem történik előrelépés.
| ||
Volna megoldás
Bár Szűcsék nem értenek egyet a központosított oktatási rendszerrel, de szerintük ha a centralizált rendszernek bármi értelme is van, az éppen az lehet, hogy vissza lehetne szorítani vele a szegregációt. Ezzel szemben úgy látják, hogy a kormánynak és a Klebelsberg Központnak nincs válasza a problémákra. „A minisztériumban remek kollégákat ismerünk, akik biztosan elkötelezettek a deszegregáció mellett, de a kormány politikája összességében éppen ez ellen dolgozik” – mondja Szűcs Norbert. Az Európai Unió ugyan 2016-ban kötelezettségszegési eljárást indított Magyarország ellen az iskolai szegregáció miatt, a kormány továbbra is csak a retorika szintjén tesz a probléma ellen. Ez azért is gond, mert helyi szinten, az integráció mellett elkötelezett tanár vagy iskolaigazgató keze meg van kötve. Egy iskolaigazgató ma például maximum annyit tud tenni, hogy igyekszik arányosan elosztani az intézményébe járó hátrányos helyzetű tanulókat, vagy felszólal a szegregáció ellen. „Egy rendszerszintű problémát egyének és civil csoportok csak tompítani, vagy lokális szinten enyhíteni tudnak, de a rendszerhibát nem tudják megoldani” – foglalja össze Szűcs Norbert.
Pedig megoldás lenne: a kötetben több javaslatot is megfogalmaznak a szerzők, és van köztük olyan, amelyet rögtön végre lehetne hajtani. Bár az iskolabezárás általánosságban nem előremutató cselekedet, de Szűcsék szerint számos olyan kistelepülési iskola működik, amely rossz minőségű oktatást nyújt, és a szegregációt növeli, így ezeknek az intézményeknek egy részét be kellene zárni. „Erre vannak kormányzati tervek, viszont az esélyegyenlőség szempontrendszerét egyáltalán nem veszik figyelembe” – mondja Szűcs Norbert. Az is fontos volna, hogy a pedagógusképzés valóban reagáljon a szegregáció problémájára: jelenleg a tanárjelölteknek egyéves gyakorlatot kell végezniük a diplomájuk megszerzése előtt, de ezt általában csak egyetemi gyakorlóiskolákban tehetik meg, amelyek javarészt elitiskolák. Fejes József Balázsék szerint előrelépés lenne, ha más típusú iskolákban is végezhetnék a gyakorlatot a pedagógushallgatók. De az is segítené az integrációt, ha ezek a gyakorlóiskolák elkezdenének befogadni hátrányos helyzetű gyerekeket az induló osztályaikba. „Ekkor kiderülne, hogy ha nem középosztálybeli gyerekek ugyanazt a minőségi oktatást kapják meg, akkor ők is továbbhaladhatnak, ők is bekerülhetnek a jó középiskolákba, vagy a felsőoktatásba” – véli Fejes József Balázs. Szűcs Norbert szerint lenne egy sokkal egyszerűbb út is: „Be kellene tartani Magyarország törvényeit, mert ha a meglévő jogszabályokat betartjuk – tehát nem szegregálunk –, akkor itt földindulásszerű változások történnének.”
